Indiai harcművészet


Az indiai harcművészet a harcművészetek atyja.

Az indiai harcművészet fogalma nincs különösebben jelen a köztudatban.

Ha bárki meghallja a harcművészet kifejezést, legyen az gyakorló, vagy hozzá nem értő, szinte minden esetben valamelyik kínai vagy japán, esetleg koreai eredetű harci stílus jut eszébe.

Ez persze nem meglepő, hiszen a ma megismert harcművészetek ezekben az országokban fejlődtek ki.

Ezek a stílusok a karate, kungfu, a taekwondo és még sok más irányzat.

A kínai és a japán történelem egyértelműen élen jár a harcművészetek területén.

 

A harcművészetek eredete

 

Sokan a kungfut tartják a legrégebbinek, hiszen a shaolin kungfu körülbelül 1500 éves múltra tekint vissza.

A kungfu harci értékét adó mozgásnak az alapjait egy Daruma nevű szerzetes tanítványa adta át először a shaolin papoknak.

Daruma a buddhizmus tanait követte és terjesztette Kínában az után, hogy kilenc évig meditált egyedül egy barlangban.

A legenda szerint eljött hozzá egy szerzetes, akit Hui Ko-nak neveztek, és arra kérte a mestert, hogy adja át neki tudását.

Mivel Daruma mély meditációba merült éppen, nem méltatta figyelemre a fiatal szerzetest.

Ekkor Hui Ko, hogy felkeltse mestere figyelmét, levágta saját karját, és a mester elé helyezte. Daruma, látva a szerzetes áldozatát, tanítani kezdte.

Hui Ko önzetlen tette óta hordanak a shaolin papok olyan ruhát, amely csak egyik karjukat fedi, ezzel kifejezve Hui Ko iránti tiszteletüket.

Miután Daruma megkezdte tanainak hirdetését Kínában, kiderült róla, hogy az igazi neve Bódhidarma, és Indiából jött mestere kérésére.

Bódhidarma ksatrija volt, vagyis előkelő származású harcos és uralkodó család sarja.

Így lehetett birtokában az a harci tudás, melyet később az egész világ megismert valamilyen formában.

 

Indiai harcművészet

A harcművészet tehát Indiából került Kínába.

Hogy Indiában miként alakult ki, arról a hinduizmus írásai, a Védák árulkodnak.

Ezeket a legendákat szerzetesek írták le és többségük isteni eredetű harcosokról szól.

Ide tartozik a Mahábhárata, a Rámajana és a Bhagavad-gítá is, melyekből sokat megtudhatunk az ősi harcosok viselkedéséről, vallási szokásairól és kalandos történeteikről.

A harcművészet tehát vitathatatlanul Indiából származik és isteni eredetű.

Indiai stílusokat mellesleg még ma is gyakorolnak, ilyenek például a vadzsramutthi és a kalaripajattu.

Azonban ezek már régen nem tükrözik azt az eredeti formát, amelyet az ősidők harcosai gyakoroltak, hiszen ezek a harcosok leginkább misztikus képességeiket, varázserejű mantráikat használták összecsapás közben.

Ezeket pedig ma már senki sem ismeri, de ha ismernénk, valószínűleg alkalmatlanok lennénk a használatukra.

 

Indiai harcművészet – stílusok, hatékonyásg

Hatékonyság szempontjából tehát a ma létező indiai stílusok nem múlják fölül egyik modernebb stílust sem.

Ettől eltekintve Bódhidarma, aki a harcművészetet Kínában terjesztette, a kalaripajattu-stílus gyakorlója volt, mely tartalmazza az ajurvédikus gyógymódok ismeretét is.

Ebből látszik, hogy valaha a harcművészet gyakorlása nem csak a mozgásról szólt.

A legendák szerint az ősidőkben a harcosok rendjébe csakis olyan emberek tartozhattak, akik pontosan betartották a rájuk vonatkozó szabályozó elveket, és egész életükben az erény útját járták.

Talán ez az, amit az idők során fokozatosan elvesztett a harcművészet, mely mára szinte csak bemutató és közönség szórakoztató tevékenységgé zsugorodott.

 

Shirayan Vajramutthí

A Shirayan Vajramutthí szanszkrit nyelvű elnevezésében a Vajramutthí = Vajramushti jelentése „gyémánt ököl’, a Shirayan szó pedig az energia működésének folyamatát jelöli.

A  kifejezést leginkább úgy szoktuk magyar nyelven átadni, hogy „A Koncentrált Erő Gyémánt Ökle”.

A Shirayan Vajramutthí harcművészetben a testi-gyakorlatok és puszta kezes küzdőgyakorlatok mellett sokféle hagyományos fegyver használata is fontos szerepet kapott, melyek közt legfontosabb a hosszúbot és a kard volt.

A régi indiai harcművészetekben az íjászat meglehetősen kiemelt jelentőségű volt.

A lehetséges fegyverek közül valamelyek előtérbe-, vagy háttérbe helyezése mindig a tanító megítélésén múlott.

A Shirayan Vajramutthí harcművészetet nem nagyobb közösségekben gyakorolták, inkább bizonyos kis közösségek ún. „családi harcművészete'” volt, amit nagyrészt titokban tartva őriztek és adtak tovább, így nem is terjedt el úgy, mint bizonyos más küzdőművészeti stílusok.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük