Indiai temetkezési szokások

Indiai temetkezési szokások különlegessége a többi kultúrához viszonyítva.

A halál a nyugati ember számára szigorú, gyászos átlépési pont, mások az öröklét reményében könnyebben veszik.

Kultikus irtózás övezi a halált és a meghalást, a halottak gondozását, pedig előbb-utóbb magunk is szembe kerülünk ezzel a próbával.

India pedig a vallások földje, ahol az emberek holtaiknak is sokféleképpen adják meg a végtisztességet.

Indiai temetkezési szokások?

Indiával kapcsolatban voltaképpen nem helyes „indiai temetkezési szokások”-ról beszélni. Az indiai holtak nagy többségét ugyanis nem temetik, hanem máglyán elégetik, s a hamvakat folyóvízbe szórják.

Csak a keresztény és muszlim indiaiak helyezik a föld alá halottaikat temetőkben, az „utolsó nyughelyen”.

Nemcsak a hinduk, de a szikhek, dzsainok és párszik sem ismerik a földbe temetkezést. A szikhek és dzsainok, akárcsak a hinduk, a holttestet általában máglyán égetik el.

A hindu felfogás szerint a lélek (dzsíva vagy átman) tiszta valóság, az anyagtól független, „éltető, mozgató elv és akarat a rezgő, vibráló, élő anyag mögött”.

Ha ezt el tudjuk fogadni, tulajdonképpen mindegy, hogy mi lesz a halál után a testtel: elhamvasztjuk, elföldeljük, vagy éppen a keselyűknek tesszük ki reggeliként.

A halotti szertartás pontos, részletekbe menő leírását a Hindu halottas könyv, a Prétakalpa (szó szerint a holtak rítusa) tartalmazza. Ez a könyv foglalkozik továbbá a halottak szellemeivel, azok sorsával, illetve magával a túlvilággal.

A Prétakalpa a hindu hagyomány szerint Visnu kinyilatkoztatása, egy titkos tanítás, amelyet Garudának a kérésére mond el.

A Prétakalpa lejegyzése a feltevések szerint az i.sz. IV. századból származik, Garuda-purána néven a Purána irodalom egyik meghatározó darabja.

A mindennapi hindu hitvilág szertartásait a szent hagyomány hatásai alakították ki, a halotti rituálé viszont sok elemet őriz az ősi védikus hagyományból.

Indiai temetkezési szokások – holtak kezelése, rituálé

Előkészületek

Mint minden szokásnak, a temetésnek is többféle változata létezik.

A holtak kezelésének mozzanatai mégis hasonló jegyeket mutatnak.

Amikor meghal valaki, testét megmossák, haját és körmét levágják.

A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják, és virágokkal borítják.

Az elhunyt legidősebb fia kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet, amely órákig is eltarthat.

A rituálé

Ha a lélek elhagyta a testet, a férfi rokonság a ravatalt és rajta a holttestet a folyóhoz viszi, vagy ha nincs folyó, akkor egy vizes medencéhez.

Odaérkezve ötször a vízbe mártják a halottat.

A víz, mint szakrálisan is tisztító elem segít a bűnök lemosásában, mintha utolsó szent fürdőjét venné az elhunyt.

Ezután ráhelyezik a testet a körülbelül fél méter magas máglyára vagy (főleg az északi vidékeken) halottégető tűzhelyre.

Az ilyen tűzhelyek másfél méter magas, kétméteres átmérőjű felépítmények.

A máglya meggyújtása után – amely gondosan kiválogatott fából épül fel – összetörik a ravatalt, és azt is a farakásra dobálják.

Az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik a holttestről, a szájába kenőcskeveréket tesznek, a testet több helyen is bekenik ezzel.

Néha magát a máglyát is meglocsolják ghível és befüstölik tömjénnel.

A máglyára szantálfaforgácsot vetnek, és a legidősebb fiú meggyújtja a tüzet.

Amíg ég a tűz, a rokonság egy brahmana (pap) vezetésével hosszú részleteket recitál a Véda himnuszaiból.

Megidézik Jamát, a túlvilág urát, hogy készítsen megfelelő helyet az eltávozottnak az ősök között, Agnit, a tűz istenét pedig arra kérik, juttassa az elhunytat biztonságban az ősökhöz.

A Földhöz is imádkoznak, hogy legyen kegyes a halotthoz.

Nem az elhunyt cselekedeteiről, elmúlt életéről emlékeznek meg, hanem a lélek felé fordulnak:

Menj, menj az ősök öreg útján!

 

A hamvasztás végén

A holttest mintegy két óra alatt ég el.

A hamvasztás befejeztével – ha szükséges – az elsőszülött szétzúzza az épen maradt koponyát, hogy apja lelke szabadon távozhasson.

Mint minden szokáskörben, a halotti rituáléban is léteznek tabuk.

A halottal való minden érintkezés tisztátalanságot okoz.

Ezért a hamvasztásban résztvevőknek tisztító szertartásnak kell alávetniük magukat, mielőtt visszatérnének a társadalomba.

A hamut és a megmaradt csontokat a ceremónia vezetője urnába helyezi és átadja a családnak.

Ők az urnából a halottégetés utáni negyedik napon egy új szertartás keretében a folyóba szórják.

 

A szertartás után

A halált követő szertartások – persze szünetekkel – egy évig tartanak.

A gyászév letelte után is évente mutatnak be áldozatot a halott lelkéért.

E rítusok elvont célja a biztos és végső átmenet az elhunyt számára egyik életből a másikba.

A gyakorlati célja és haszna pedig a gyászmunka elősegítése és az elhunyt családjának összetartása.

 

Indiai temetkezési szokások különös helye – Váránaszí

Váránaszíban nincs hatalma Jamának, a holtak istenének, mert Váránaszí a megszabadulás (móksa) városa.

Innen Jama nem vezetheti a holtak lelkét a pokolba vagy új megtestesülésbe.

Síva kíséri el az eltávozott lelkeket a megváltáshoz, miközben fülükbe suttogja az átjutást lehetővé tévő szent mantrát.

Ezért jönnek ide sokan, különösképpen özvegyek és mások, akik életük végéhez közelednek, hogy itt várják meg a halált.

Ha nem is halhatnak meg Váránaszíban, az öregek vagy a halálukat közeledni érzők legalább megtisztulni vágynak.

Ha tehetik, elzarándokolnak a Gangeszhez, a szent folyóhoz.

Ha ez nem lehetséges, akkor odautaznak „világi” közlekedési eszközökkel, esetleg vizet hozatnak maguknak a szent folyóból.

A Manikhárnika-ghát (lépcsősor) Váránaszí egyik legősibb és legszentebb helye.

Ha itt égetik el valaki holttestét, az a hagyomány szerint bizonyosan kikerül az újjászületések láncolatából.

A Gangesz partján

A Gangesz-parti paloták és házak meredeken magasodó fala mentén szantálfa rakások vannak felhalmozva. Nagy mérlegekkel pontosan mérik meg a fa súlyát. Egy fontos ember temetésén csak a fa 10 000 rúpiába kerülhet, ami a szegények számára elérhetetlen. A fa tehát igen drága, gyakran nem tudják teljesen elégetni a holttestet. Így nemcsak hamvak, de félig elégett testrészek is kerülnek a folyóba. Ha annyira szegények a hozzátartozók, hogy a minimálisan szükséges tűzifát sem tudják megvenni, akkor a holttestet inkább a folyóra bocsátják. A csecsemők és gyermekek, szent emberek, bráhmanák és szannjászík (aszkéták), valamint terhes nők holttestét sem égetik el, hanem ceremónia nélkül a földbe temetik vagy ezeket is a folyóra engedik.

„A csecsemők olyanok, mint a virág: olyan szépek, olyan tiszták, nem adhatjuk a tűznek őket” – mondják.

 

 

Hagyományos halotti szertartásra azért nincs szükség az esetükben, mert az ő szerencsés újjászületésüknek semmi sem állít akadályt.

India bővelkedik ragyogó műalkotásokban és műemlékekben, ennek ellenére síremlékeket – legalábbis hindu síremlékeket – csak elvétve találunk. Azok is inkább a XII. század után, a muszlim hódítók hatására keletkeztek, jóllehet a korai iszlám is tiltotta a sírok építését.

Valószínűleg muzulmán hatásra emelték a mai Rádzsaszthán állam területén élt harcos rádzsput uralkodók síremlékeiket, a cshátrikat. Ezek a királyi család tagjainak hamvasztási helyén álló, kupolával fedett oszlopos pavilonok.

Kivételt képeznek a nagy szentek vagy tanítók, akiknek földi maradványait sóba ágyazva temetik el, s emlékükre olykor pompás sírkápolnákat emelnek a holttest fölé. Az is előfordul, hogy a temetési helytől távol eső zarándokhelyeken is építhetnek kisebb-nagyobb, kupolaszerű jelkövet vagy kis kápolnát, ahol például az illető megszentelt virágkoszorúját, vagy személyes imafüzérét helyezik el ereklye gyanánt.