Az illatos füstölő az ázsiai kontinens minden otthonában megtalálható.
Finom illata betölti mind a hindu, mind pedig a buddhista templomokat, de gyakran van jelen a keresztény egyházakban és a mecsetekben is.
Két évezreden át a füstölő szimbolizálta Ázsiát. Benáreszben, Indiában ezek csupán tíz centiméter körüli pálcikák, melyek legfeljebb csak félóráig égnek, míg Penangban, Malajziában a fatörzs nagyságú hengerek és napokig kitartanak. Ázsiában a füstölő meggyújtása olyan mindennapi szertartás, mely az élet egészét jelképezi.
Az illatos füstölő eredete
A kereszténység előtt egy évvel a görög navigátor, Hippalus volt az első, aki felfedezte, hogy a monszun időszak széljárása alkalmas a Görögországtól India felé irányuló hajózásra.
Az antik civilizációk vallásos célokra használták a füstölőket.
Az arab birodalmak – mint Seba, Hadramut és Katában – füstölő kereskedéssel teremtették meg szerencséjüket. Nero egy évi termelésnek megfelelő mennyiségű arab füstölőt rendelt feleségének, Poppeának a temetésére.
A füstölő használata átkerült a buddhista vallásba is. Oly szorosan kapcsolódtak egymáshoz, hogy a nyugati emberek a buddhista templomokat a “füstölő házának” nevezték el, a szerzeteseket pedig “illatos királyok”-ként ismerték. A hagyományos gyanták és növényi kivonatok lépésről lépésre háttérbe szorultak az új, közkedvelt anyagokkal szemben.
Kínában az első dokumentum, amely megemlíti a füstölőt, az ie. XI. századból való. Ázsia fokozatosan függetlenné vált az arab importtól; a Boswellia egyik változatát meghonosították Indiában is, melynek nagyon jó minőségű gyantája volt. A füstölő megérkezése Kínába az anyag új, leleményes felhasználását eredményezte. Például, ismert Jü Csien-Vunak egy írása, miszerint a füstölő-óra már létezett a Tang-dinasztia idején is (Kr. u. 618-707). A költő szerint a füstölővel meg lehet határozni az éj múlását k’o-egységekben. A k’o 14 perc és 24 mp hosszú időegység volt. A XVI. században elterjedt mechanikus órákat általában a füstölő-időegységekkel gyártották; mindamellett a japán gésák házából csak 1924-ben tűnt el a füstölő-óra, ahol is a gésák a klienseikkel eltöltött időt mérték vele.
Hol készítik az illatos füstölőt ?
Ma Dél-India a füstölőgyártás központja. Ez a megkülönböztetés nem a véletlennek köszönhető, mivel ez a környék a teak-, ében- és szantálfa erdőiről híres. Indiában a füstölő sodrása általában a nők feladata.
A női munkások mennek el a szükséges bambusz hajtásokért, ők veszik meg a füstölőpasztát a megfelelő boltokban, aztán keresnek egy kis árnyékos helyet az utcán. Ott leülnek és a maguk előtt lévő kis földterületen sodorják a gyantát. Néhány hónap gyakorlás után egy jó munkás 10 ezer darabot képes naponta készíteni. A füstölő minősége a paszta elkészítésén múlik. Az alapkomponensek mindig ugyanazok, de a variációk száma minden kategórián belül óriási. Áloé– és kámforfa, szerecsendió-levél, vetivergyökér, pézsma, sáfrány, mályva, stórax-fa, mirha, valamint különféle fűszerek és virágok szerepelnek a receptekben, amiket különben hétpecsétes titokként, féltékenyen őriznek a “füstölő-dinasztiák”.
Hogyan, mire használják a füstölőt?
Ha India a kifinomult illatú füstölők gyártásának köszönheti hírnevét, akkor Kína a nagy méretű illatos füstölő fogyasztásának.
Amíg Indiában a füstölőt imádati tárgynak tekintik, s Istennek / dévatáknak ajánlják, addig a kínaiak a természetfeletti erőkkel való kommunikáció eszközének tartják. Akár buddhisták, akár taoisták vagy konfuciánusok, a kínaiak nagy tisztelettel adóznak a szellemek, ősatyák és félistenek világa iránt. Hozzáférhetőség az isteni hatalmakhoz – ez fölöttébb fontos dolog, és ez a füstölőnek köszönhető.
A kínai szokások szerint a füstölőt – ha nem a kézben tartják – a felajánlott étel mellé helyezik. A nyugati világ rendszerint azt hiszi, hogy a füstölő csupán egy istennek szánt ajándék, de a füstölőnek nem az a rendeltetése, mint a felajánlott ételnek. A füstölő füstje jelzi az isteni hatalmaknak, hogy az ízletes étel nekik készült.
A hold-kalendárium hetedik hónapja – mely többé-kevésbé augusztusra esik – a szellemek étvágyának az ideje. Az alvilág királya ilyenkor jóindulatúan megengedi nekik, hogy négy hétig a földön tartózkodjanak. Szingapúrban az éhes szellemek fesztiválján sokféle ceremóniát végeznek. Minden második házban rendeznek kínai operát, melyet a fantomoknak játszanak, és a különös szertartásokat taoista papok végzik. E cselekmények eredményeképp a szellemek elfogadják a nagy mennyiségű étel formájában tett felajánlást. Attól tartva, hogy a látogatók elkerülhetik az ünnepet, a házigazdák két méter magas füstölőket gyújtanak, hogy vendégeiket az étkezés helyére vezessék.
A maláj félszigeten, de különösen Penangban a füstölők gigantikus méreteket öltenek. Gong Ming-nek, a jólét istenének a születésnapjára a templomokat gyakran 5 méter magas, idős fa méreteire emlékeztető füstölőkkel szerelik fel. A gyártók ezeket az illatos füstölőket különös gonddal díszítik. A közepükön minden esetben sárkány és főnix maszkot alakítanak ki.
Kínában és Hong Kongban gyakoriak a templomok mennyezetén lógó, spirál alakú füstölők. Ezek igen sokáig, kb. két hétig égnek.
Miből készül az illatos füstölő, és mire ajánlott használni?
A szantálfa, ami a füstölők egyik legkedveltebb alapanyaga, ismert gyógynövény: a nyálkahártya idült bántalmai ellen használják. Gyulladáscsökkentő és enyhe fertőtlenítő hatása van.
Az egyéb gyakran használt adalékanyagok közül kiemelhetjük a mirhát, ami fekélyek, gyulladások gyógyítására, valamint depresszió ellen kiválóan alkalmas; a fahéjat és az ánizst, amelyek étvágygerjesztő, emésztésjavító és görcsoldó hatásúak; valamint a szerecsendió-levelet, ami szintén javítja az emésztést, és szabályozza a vérnyomást.
Sok más gyógyító hatású növényt használnak még a füstölő készítéshez, de mint már említettük, a pontos összetételt a gyártók titokban tartják.
A legnagyobb különbség a füstölők között
Az indiai füstölők minőségében is nagyok a különbségek. Az Európában árusító kereskedők sokszor a legsilányabb árut vásárolják fel Indiában, tudván, hogy az európaiaknak úgyis mindegy. Ajánlatos kezdetben különböző helyekről szerezni be füstölőket, így rövid idő alatt járatosak leszünk a jobb fajták kiválasztásában.
Ha igényesek vagyunk, s garantáltan jó minőséget szeretnénk, akkor tudni kell, hogy a gyártási folyamatot és az alapanyagokat tekintve két fajta füstölő van.
Az egyik a mártott füstölő, amely arról kapta nevét, hogy a bambuszpálcikát egy szagtalan, többnyire fekete színű masszába sodorják, majd miután ez a massza rátapadt a pálcikára, szárítják, és végül egy bizonyos, általában olcsó, vegyi úton előállított parfümbe, pontosabban kölnibe mártják. Az ily módon előállított füstölő természetesen a legolcsóbb, annak ellenére, hogy Európában, így Magyarországon is túlságosan drágán árusítják, árban nem tér el az ún. maszala füstölőtől. Európában szinte kizárólag a mártott füstölőket forgalmazzák, holott azok füstje az édeskés, megragadó illat ellenére nem kifejezetten egészséges.
A maszala (fűszeres) füstölő ezzel ellentétben kiváló minőség, aromaterapikus hatású, mert gyártásakor csak természetes alapanyagokat használnak, fűszereket, gyógynövényeket és szárított virágokat.
A maszala füstölőt nem kell olcsó parfümbe mártani, mert maguk a masszát alkotó természetes alapanyagok is illatosak. Lehet, hogy ez az illat nem bűvöli el annyira az ember szaglóérzékét, mint az édeskés, nyugati parfümillatokra emlékeztető mártott füstölőé, de szolid illata természetesebb, ráadásul garantáltan egészséges, a torkot nem kaparja, a szemet nem csípi. Mindenesetre a minőségi különbség óriási a két füstölő között, ezért Indiában például a templomokban csak maszala füstölőt áldoznak.
A szerző
