A kommunikáció minden élőlény életében jelen van a Földön. Kommunikáljuk érzéseinket, aktuális állapotunkat, vágyainkat, stb. Kijelenthetjük, hogy az élethez szükséges a kommunikáció.
Miért született meg a kommunikáció? Balgaságot is mutathat ez a kérdés, mégis, van alapja.
Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy még annyit se kommunikálunk, mint régen.
A kommunikáció hiánya és az elhavazódás
Régen: 2020. március 13. előtti időben, amikor még azt hittük, az életünk kiszámítható, maximálisan tervezhető és urai vagyunk a helyzetnek. Aztán kiderült, hogy nem vagyunk a helyzet urai. Majd, mostanában az körvonalazódik, hogy magunknak sem vagyunk az urai.
Mi alapján állítom ezt? Az egyik legfontosabb jelenség, ami miatt az állításomat igaznak érzem az elhavazódás.
Amikor már nincs terv, a cél pedig a túlélés bármi áron. Hova vezet ez?
A félelemmel átitatott bizonytalanság mocsaras világába juthatunk, ha továbbra is fenntartjuk az elhavazódás nyújtotta menedéket.
Igen, ez a magyarázat mindenre. Ezzel lehet indokolni, hogy miért nem érsz oda időben, hogy miért nem jelzel időben, hogy miért felejted el, ami a másiknak fontos, hogy időpontod van a fogorvoshoz, hogy miért nem akarsz már semmit. Mert „…el vagyok havazva..”
Ez kerül kimondásra. És ami nem mondódik ki: ……………… Te tudod, mit nem mondasz ki.
A közös pont?
Szóval az elhavazódás titkos szövetséget hoz létre az emberek között. „Neked is?” „Hm. Nekem is. Nem vagyok egyedül.”
Be nem fejezett mondatok pörögnek a fejekben, felmentést adva a valóság vállalása alól.
Ezért nem tartom túlzásnak, amikor azt állítom, az elhavazódás oly mértékben van jelen, ami veszélyezteti a kapcsolatainkat. A bizonytalanság ingoványos talaján járni nem csak félelmetes és veszélyes, hanem fizikailag is megterhelő, a testünket is próbának veti alá.
Azt hisszük, úgy kell az ingoványos talajon járni, hogy senki ne vegye észre, hogy ingoványban vagyunk! Miközben mindenki más is ebben van.
Amikor megszűnik a kommunikáció
A magunk feletti uralmat akkor veszítjük el, amikor nem kommunikálunk. Amikor úgy teszünk, mintha stabilak lennénk, de közben semmi sincs rendben.
Amikor azt hallom, hogy „el vagyok havazva”, tudom, hogy a felelősségvállalás nincs jelen az illető életében.
Kell sodródni, időnként. Lehet, hogy most olyan időben vagyunk, ami a sodródás ideje. Lehet, hogy ez a nagy egészet tekintve most ez a normális. Mégis, következményei vannak:
Nem tudom, mennyire ennek van ideje. Az az érzésem, hogy ennek soha nincs ideje.
Mi lenne a cél?
Aminek ideje van, az az öröm. Ez az, amiért van értelme élni.
Örömöt pedig akkor élünk meg, ha a saját életünket éljük.
A behavazott életek öröm képtelenek, mert arra sincs idejük, hogy örüljenek.
Önmaguk vagy valami után rohannak, kiszolgáltatva ezzel azokat a helyzeteket, amikben döntéseket kell(ene) hozniuk. Mert nem döntenek és a lebegtetésükkel kárt okoznak azok számára, akik döntenek.
A magunk életét élni annyi, hogy eldöntöm, hogyan élem az életem.
Eldöntöm, hogy én osztom be a saját időmet még akkor is, ha 8.00 – 16.30-ig a munkahelyemen vagyok.
Én döntöm el, hogy minek szentelek figyelmet.
Eldöntöm, hova és mikor megyek, nem pedig megvárom, kivárom, hogy lesz-e kedvem vagy sem.
Én döntöm el, hogy igent vagy nemet mondok valamire.
Miért született a kommunikáció?
Most értünk el a címszóhoz: kommunikáció. Miért született meg a kommunikáció? Azért, hogy lehetőséget adjon közléseket küldeni és fogadni, kérdéseket feltenni és válaszokat keresni, legvégső soron kapcsolatot teremteni ember és ember, ember és világ között.
Amikor nem kommunikálunk, magunkba zárjuk a világunkat és a világot, amit megtapasztalunk.
Ez jellemzően az élet sötét oldalára vonatkoztatva történik. Nem vállaljuk fel azt az állapotot, hogy telítődtünk, elegünk van, elfáradtunk, kiégtünk, nem érdekel senki és semmi.
Ehelyett udvariasan hangzik el a varázsmondat: „El vagyok havazva.”
Lehetőség(ek)
Amikor mindenki vagy a többség visszavonulót fúj, milyen lehetőségünk van az előre jutásra?
Sokszoros energiával tudunk előre jutni.
Lehet, csak lassabban és lényegesen több energiával.
Mert az elhavazódás jelensége azok alatt is megrengeti a földet, akik éppen nincsenek elhavazva. Alkalmazkodni kell ehhez a többség által megélt állapothoz és csak azután tudnak tovább menni.
A farkasok úgy vonulnak, hogy a leggyengébb megy elől.
Honnan tudják, hogy ki a leggyengébb? Látják, érzik.
Mi nem látjuk, nem érezzük. Nem figyelünk a jelekre, nem kommunikálunk. Helyette elfáradunk, kimerülünk.
Az emberi közösségeinkben, társadalmainkban is a leggyengébbek mennek elől, csak mintha ezt még nem fogtuk volna fel és úgy teszünk, mintha a régi rend szerint haladnánk. Megfordult a világ: egyének irányítanak tömegeket – most már nem csak a gazdaság és a nagypolitika szintjén, hanem a hétköznapokban, a hétköznapi emberek szintjén is.
Egyének alkotnak tömeget és alakítanak ki egy sodródásra épülő életformát, ami kipörget és kiéget. Emberek mennek tönkre a szemünk láttára. Segíteni azon lehet, aki kéri. Aki takarja, titkolja, az elhavazódás állapotába burkolja magát, gyakorlatilag menthetetlen mindaddig, amíg nyíltan nem vállalja, hogy semmi sem érdekli, hogy hagyjuk békén vagy segítsünk rajta. Néha az segít, ha nem segítünk – ez csak az élet margójára vetve kell tudnunk.
A kommunikáció lépései
A kommunikáció az egyetlen eszköz, ami visszaadja életünk uralásának lehetőségét. Konkrét lépésekben írom le, mi az a folyamat, amin végig kell menni ahhoz, hogy a saját életünket kezdjük élni:
Először az embernek magába kell mélyülni és a saját hangját meghallani, a saját látásmódját megnézni. Talán érthetőbb, ha úgy fogalmazok, hogy a gondolatainkat és az érzéseinket kell megfigyelnünk.
Második lépésben azt vizsgáljuk meg, milyen módon kommunikálunk a világ felé a szavaink nélkül. Hogyan nyilvánulunk meg a többi ember, az épített és természetes környezetünk felé?
A harmadik kérdés az, hogy a többi ember, az épített és természetes környezet milyen hatással van ránk? Az első lépésben tett megfigyeléseink finomodni kezdenek ezen a ponton. Felismerhetjük, hogy a világot csak jónak, vagy csak rossznak vagy elkeserítőnek, csatatérnek, harcmezőnek, virágos rétnek a csodák végtelen tárházának tekintjük. Hogy minden gyerek hisztis vagy a tudat magas szintű kifejeződése nyilvánul meg rajtuk keresztül. Kiderül számunkra, hogyan működtetjük a gondolatainkat, hogyan fordítjuk le az érzéseinket.
Negyedik lépés a szavakban megnyilvánuló kommunikáció. Milyen szavakat használunk a beszédünkben? A jó, az milyen: fantasztikus, vagy rohadt? Elhavazódtam vagy „Elfáradtam és pihenésre van szükségem…”
A cselekedeteink mit üzennek rólunk? Bátorságot vagy megalkuvást, önzetlenséget vagy mások kirekesztését?
A kommunikációhoz két fél szükséges (létszámtól függetlenül). Van egy adó és van egy vevő, köztük van a közeg. Tekintsük ezeket fizikai feltételeknek. A kommunikáció mentális, érzelmi, tudati alapfeltételeinek is teljesülnie kell ahhoz, hogy a kapcsolat élővé váljon:
figyelés,
befogadás,
csendben maradás
képességei.
A hallgatás, és figyelés jelentősége
Nemrég láttam egy filmet, aminek egyik jelenetében indiánok ültek a tűz körül és történeteket meséltek egymásnak, magukról. Lassú volt az egész jelenet. Átjött, hogy minden szónak súlya van. Minden megnyilvánulásnak üzenet értéke van. Az adó és a vevő viszonya a figyelemre és a befogadásra épült. Tiszta helyzetek voltak, mert: míg az egyik beszélt, a másik hallgatott és figyelt!
Majd csendben volt. A csend mutatta meg, hogy a vevő végig megy az önreflexió útján, az adott helyzethez igazítja válaszát és nem rutinból mond valamit. Arra, amit kaptak reagáltak, reflektáltak, ezzel értékelték az adót, aki megosztotta életének egy részét velük. Biztonságot teremtettek azzal, hogy a kommunikációt eszközként alkalmazták.
Mit tanulhatunk az indiánoktól? Hogy a kommunikáció eszköz, út a másik emberhez. Ezen keresztül kapcsolódunk egymáshoz és értjük meg jobban a világot, ami körül vesz bennünket. Segít eligazodni a bizonytalan helyzetekben.
Nekünk most, amikor a bizonytalanságban élünk kommunikálnunk kell, ha életben akarunk maradni.
A visszahúzódás, elszigetelődés, a bezárulás az élet leállását okozzák. A válság azért tud elmélyülni, mert a visszahúzódás, a passzivitás az amúgy is lassabb haladást teljesen meg tudja állítani. Csak az ágyúk bizonyultak erősebbnek a kommunikációnál, történelmi tény. Ágyúkra pedig azért volt szükség, mert a kommunikáció kizárólag fizikai szinten zajlott.
Ha nem mondom el, mi bajom van, azzal nem adok lehetőséget magamnak a változásra!
Nem adok lehetőséget a másiknak, hogy segítsen, szeressen, kapcsolatban legyen velem.
Kivonom magam a környezetemből, megközelíthetetlen leszek.
Szétesik a közösség, aminek a része vagyok.
Gondolat a múltból
Még egy dolog: a nagymamám mesélte, hogy a második világháborúban, amikor menekültek a katonák elől, összeültek a házukban azok a családok, akiknek a tanyája egy irányban volt. Egyeztettek, megszervezték a menekülést, kommunikáltak. Mi történt? Azon túl hogy hajuk szála sem görbült, a gyerekeik és az unokáik életre szóló barátok lettek, például én így „örököltem” Edina barátnőmet. Bár ő a Föld másik féltekéjén él, mégis valahogy számíthatunk egymásra. Kommunikálunk.
