A játszma lényege, hogy van. A legjobb szándékunk ellenére is előbb-utóbb játszmába bonyolódunk.

Tizenöt évvel ezelőtt, amikor ezt elmondtam egy főiskolai másoddiplomás képzésen a leendő, emberekkel foglalkozni akaró szakembereknek, mély felháborodást váltottam ki.

Ültem és hallgattam, milyen ellenvetéseik vannak, miért tiszta az ő kapcsolatuk a férjükkel, életük szerelmével, a kollégáikkal. Néhányan csatlakoztak a hallgatásomhoz és amikor elcsitult a vihar megszólalt az egyikük, és ezt kérdezte:

„Szerintetek az, amit most csináltatok, mi volt?”

Mély csend ült az addig zajos csapatra. Az a fajta csend volt, amit lehet hallani. A csendtől csak a könnycseppek voltak halkabbak, ahogy végigcsorogtak néhány ember arcán. A programot mindig reflexióval zártuk, ekkor mondta el egyikük, hogy annyira megérintette a tény, miszerint más a valóság ahhoz képest, ahogy ő arról gondolkodott.

 

Mi a játszma lényege?

A játszma lényege azt hiszem, hogy az, hogy amikor észrevesszük, hogy játszma helyzetben vagyunk, akkor hogyan járunk el.

Mintha egy vizsga lenne, amit az élet szervez és arra kíváncsi, mennyire vagyunk őszinték – magunkhoz. Az Élet megvizsgálja, mennyire vagyunk hűek, őszinték saját valóságunkhoz, a lényegi önvalónkhoz. Mindez addig ismétlődik, míg be nem látjuk, hol van a játszmánk gyökere. Mindenkit becsaphatunk, magunkat nem.

A lelkünk csendje kiül a testünkre vagy beleeszi magát valamelyik szervünkbe és megbetegíti azt. Elterelhetjük a környezetünk figyelmét a betegségeken keresztül a hozzánk kapcsolódó lényegről, azzal, hogy beteggé válunk, ez azonban nem célravezető. Illetve akár az is lehet, ha egyszer csak belátás születik arról, hogy nem voltunk őszinték. Tehetjük azt, hogy érzékeljük, mi történt és aztán mégis a korábbi gyakorlatunkat követjük. Másik lehetőség, hogy tudjuk azt, hogy valami nincs rendben, de ezt a Másikra vetítjük és lefejtjük magunkról a felelősséget – nem célravezető. Amit tehetünk, hogy belemegyünk a játszma-helyzetből kivezető folyamatba, nem állunk meg, hanem végigmegyünk azon. Akkor érünk a végére, ha érezzük, hogy megtisztítottuk magunkat a lerakódásoktól – amik talán már születésünk előtt kialakultak.

Dolgozhatunk önmagunkon, miközben kommunikálunk a helyzet szereplőivel. A kommunikáció lényege, hogy kölcsönös figyelemmel vagyunk együtt, valójában összezárunk és éppen ez lesz az, ami a játszmát felszámolja, mert Mindenki akarja, hogy ez történjen.

Miből fakad a játszma?

A játszma az őszintétlenségből fakad. Nem egy szándékos, tervezett dolog ez. Kialakul, a tudattalanunk létrehozza és ezáltal megmutatja, mi az, amit tisztáznunk kell, a tiszta szó legnemesebb értelmében eljárva.

Önmagunkat nem látjuk, én sem látom sokszor a kiutat a saját életemben egy-egy elakadásból. Magamon kívül szinte mindenki esetében pillanatok alatt, precízen meg tudom mondani, miben gyökerezik az elakadása és a kivezető útra innentől kezdve könnyen rátalál az érintett.

A játszma megmutatja a fejlődési pontunkat. Játszma csak kapcsolatban alakul ki, tehát, akkor tudunk fejlődni, jobb emberré válni, ha erre Valaki rávezet bennünket. Ezzel arra szeretnék rávilágítani, hogy magunktól ne várjuk a játszmáink felszámolását. Nem lehetséges, nem látjuk magunkat tisztán. Kell a Másik, aki tükörrel a kezében áll előttünk. Ő fogja megmutatni, mi a játszma mögötti nem-őszinteség.

Mert történik valami köztünk, amiből rájövünk, hogy bántva, sértve, el- és lenyomva vagyunk. Észrevesszük, hogy legyőztek bennünket. Rettenetes! Mert jönnek az átsírt éjszakák, és jó néhány hét, amikor azonnal kikapcsoljuk a rádiót, amint rájövünk, Celine Dion fog énekelni. Férfiakra is igaz ez. Mindez megtörténik velünk, életkortól, nemtől függetlenül. Nem csak szerelmi csalódás teszi ezt velünk, életünk bármelyik területén (tükör)fény derül egy játszmánkra, borul minden.

Hogyan vezethetjük rá magunkat az igazságra?

Lényegében a rávezetés egy konfliktushelyzet, ami köztem és egy ember vagy egy közösség között alakul ki.

Ez a helyzet az, ami megborítja addigi hiedelmeinket, elképzelésünket önmagunkról, a világról. Kiderül, hogy tévedtünk és ez fájdalmas. Azt hiszem, nem a másikra haragszunk valójában, hanem magunkra, amiért idáig ilyenek voltunk. Nem kizárólag a másikat bántjuk, amikor összeszedve minden bátorságunkat, kiabálunk – magunknak sokkal jobban fog az fájni, mint annak, akihez túl hangosan szóltunk. Ez is egy fázis.

Az érzelmek feltörnek és tobzódnak, keresik a helyüket és nem találják. És még itt sem tudunk magunknak segíteni, egy rövid ideig senki sem képes segítséget nyújtani. Mert sokkolt állapotba kerülünk a felismeréstől. Azt már többször megtapasztaltam, amikor valaki sokkos állapotba kerül, semmi sem segít, ami észérvekből készül! Ilyenkor nem kellenek szavak. Mert amikor valaki érzelmi világának legmélyebb rétegeiben van, akkor csak az érzelmek szintjén működik a kapcsolódás.

szeretet ereje, szeretet, hiányérzet csökkentése szeretettel, boldog párkapcsolat, szív, szívek, játék

Vége a játszmának, vége mindennek?

Amikor borul minden, az történik, hogy a játszma odalesz, gyökerestül tépődik ki belőlünk, és ez sokkoló lehet. El kell gyászolnunk az addigi életünket. A szamurájok tartották úgy, hogy ha választhatsz élet és halál között, válaszd a halált (Jamamoto Cunemo: Hagakure).

Szóval ilyenkor legjobb, ha hagyjuk magunkat meghalni. Utána is lesz. Igen, nem fogalmazási hiba, hanem az élet alapjának, a létezésnek a kifejezése jött így a gondolatomba, hogy „utána is lesz”. Azért nem írtam azt, hogy „majd lesz valami”, mert jó esetben nem egy esetleges dolog kerül majd oda, mint valami. Hanem a tudatunkat bekapcsoljuk, ezzel a lépéssel egyensúlyt teremtünk az érzéseink és a gondolataink között. Ez az állapot az, ami kivezet bennünket a játszmából és teszi lehetővé azt, hogy a játszma után maradó űr egy tudatos, magas minőségű kapcsolódás-élménnyel telítődjön.

 

Hogyan veheted észre, hogy őszinte vagy-e?

Mi az igazság? Van egy teszt, ami megmutatja az őszinteség fokát: az ölelés. Ha másra sem vágysz, mint megölelni azt, aki megmutatta számodra a játszmádat – közben persze ő is találkozott pár dologgal, amire Te világítottál rá benne -, akkor van lehetőség újraépíteni a kapcsolatot köztetek. Akkor is lesz benne játszma, de

  • hamarabb észreveszed és nem süllyedsz el benne;
  • képes leszel könnyedén és egyre könnyedebben belemenni a játszmából kivezető helyzetbe.

Lesz egy biztonságod, ami abból fakad, hogy élhetsz a másik mellett. Lehetsz szomorú, érezhetsz fájdalmat, megmutathatod magad, meg tudod nézni a másikat, és meg tudjátok ölelni egymást. A játszma megmutatja, mennyire akarjuk egymást, a kapcsolatunkat. Mert önfegyelemre és kitartásra van szükség, hogy felszámoljunk egy rutinosan működő rendszert és kialakítsunk egy újat. Képesek vagyunk-e tenni a önmagunkért, a másikért, a kapcsolatunkért? Képesek vagyunk-e megkérdőjelezni magunkat és új válaszokat keresni az életünk kérdéseire. Arra, hogy kik vagyunk, mi a dolgunk a világban, valóban az kell-e nekünk, amit akarunk? Ha ezeket a kérdéseket a társunkkal is megosztjuk, azzal kifejezzük, hogy akarjuk Őt. A válasz, hogy ő akar-e, azt nem tudjuk. Lehet, hogy neki szüksége van arra a játszmára, éppen arra, amit mi már nem akarunk fenntartani.

 

Elengeded. Nem szeretem ezt a szót, hogy elengedés, talán mert nekem nem sikerült elengednem semmit és senkit idáig. Idővel megtalálom a lényegét, az értelmét annak, hogy miért is találkoztunk, miért éppen ő „kapta” életemben azt a szerepet, miért az lett a dolgom a világban, ami. Ez megnyugtat és az érzéseim is feloldódnak, megszűnik a kötés, a kötődés, de valami marad utána, amitől többnek érzem magam. Évek munkája van benne egy-egy kötés, kötődés oldásában, emlékek, amik halványulnak, a tanulságuk azonban marad. A tanulság kell a következő lépéshez, hiszen vannak „visszaesések”. Mintha valamit még jobban kéne tudnom, ügyesebben kellene viselkednem, még mindig megbukok az Élet által szervezett vizsgán. Ha át akarok jutni a kérdéses témán, akkor a korábbi tapasztalataimra szükség van – azért minimum, hogy tudjam, mi nem működött és azt ne ismételjem.