Hogyan működik a kommunikáció gyerekekkel?

Amikor egy gyerekhez szólsz, tudod-e, hogy a saját jövődet alakítod? Azt a jövőt teremted meg, amiben élni fogsz öt, tíz, ötven év múlva. Az vesz körül majd akkor, aminek most, ebben a pillanatban elveted a magjait.

Mert a gyerekek érzékeny emberek. Emiatt sérthetők, bánthatók és ez az oka annak is, hogy szeretettel reagálnak a szeretetre. Az érzékenységükkel arra a tudati mintára reagálnak, amit maguk körül tapasztalnak.

Tehát, ha figyelemmel, szeretettel veszed körül őket, ez fogja az érzékenységüket tartalommal megtölteni, minek következménye lesz, hogy szeretetteljes felnőtté válnak.

Míg, ha agressziót, bántást élnek meg, úgy ez lesz az irányadó tapasztalat és ebben a tartalmi közegben fognak mozogni felnőtt korukban is.

Miért? Mert egyszerűen ráhangolódnak egy mintára, megszokják a mintához tartozó folyamatokat és felnőttként olyan helyzetekbe kerítik magukat, amiben ismerősen mozognak. Ha ez szeretet-alapú, akkor az, ha agresszív-alapú, akkor az valósul meg. Nem a genetika teszi őket ilyen-olyanná, hanem a tapasztalat.

A kommunikáció gyerekekkel, a gyerekekkel való kapcsolatunk, nekünk felnőtteknek tehát életünk kiemelt része kell legyen…

…mindegy, van-e gyereked és mennyi, hány évesek vagy nincs. A kapcsolatokról szóló sorozatomat ezzel a konkrét témával zárom. Két dolog motivált abban, ami miatt így döntöttem:

  1. Pályaválasztási tanácsadóként egyre több olyan gyerekkel, fiatallal találkozom, akik magukban dédelgetik álmaikat, félnek, kinevetik őket. A szüleik tudnak a terveikről, de szélesebb környezetükben bizonytalanok.
  2. Ami történik velünk, két éve. Nem a „Kinek van igaza?” a lényeg. Hanem az, hogy a gyerekek megtapasztalják és megtanulják a megosztást és a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot.

 

Leginkább kérdéseim vannak. A megoldást egy személyben a konzulációkon egy-egy gyerek esetében képes vagyok keresni és találok is megoldást, mégis rendszerszinten érzem a változás szükségét.

Nem a pedagógusok tehetnek róla, és nem a szülők tehetnek róla, hogy a gyerekek félelemben élnek – félnek a kiközösítéstől, a nevetségessé válástól, a haláltól. Mi, felnőttek, mi mindannyian felelősek vagyunk értük. A világunk olyan, amilyennek mi látjuk és ez sokféle. Ez rendben van, de megkockáztatom az állítást: magunkkal vagyunk elfoglalva, ráadásul túlságosan. Legalábbis a többség esetében ez igaz. Vannak, akik tudják, hogy a gyerekük ajándék, aki tudja, hogy a gyerekeket tanítani megtiszteltetés, tanuljunk tőlük. A kérdések, bízom benne, segítenek a gyerekekkel való kapcsolatunk jobbá tételében.

 

  • Hogyan tudunk ezen változtatni?
  • Mi kell ahhoz, hogy észrevegyük, a gyerekek nem bíznak bennünk?
  • Tiszteljük a gyerekeket azzal, hogy korszerű, az életben használható tudást adunk át nekik?
  • Tudjuk azt, mire készítjük fel őket?
  • Tudatában vagyunk annak, hogy a cselekedeteik visszatükrözik azt, amit tőlünk tanultak?
  • Te jól érzed magad ebben a világban?
  • Elhiszed, hogy tudsz változtani azon, ami van?
  • Tudod azt, hogy dönthetsz arról, milyen lehetőségeket veszel észre?
  • Tisztában vagy azzal, hogy van választási lehetőséged?
  • Érted azt, hogy mindenhez viszonyulsz, és ez határozza meg, hogy milyennek látod a világot?

 

kérdőjel, kérdés, miért, hogyan

Leginkább kérdéseim vannak

A kérdéseim olyan tapasztalatból fakadnak, amiket látok nap mint nap a munkám során és a saját gyerekeimen keresztül. A gyerekek többsége beszorulva érzi magát, hiszen választania kell pályát.

Sokan vannak, akik érzik, hogy többek, mint amit gondolnak róluk, látnak bennük a szüleik, tanáraik, osztálytársaik. Felvállalni viszont nem merik az álmaikat. Lehet, hogy vannak olyan gyerekek, akik igen, azonban sokan vannak, akik bizonytalanok. A többség tehát keresi a helyét, és úgy tudja, nincs ideje. Hogy legyen eredmény, kompromisszumot kötnek. Elmennek technikumba, hogy legyen szakmájuk, holott gimnáziumban lenne a helyük – és ezt tudják.

Az energiájukat ahelyett, hogy a tehetségük, a tudásuk fejlesztésére fordítanák, szétfolyatják ebben a csendes, ádáz küzdelemben, amit létük igazolásáért folytatnak.

„Most megcsinálom ezt és ezt, majd, ha ezen túl vagyok, lehetek a magam ura és akkor már nem fogok félni.”

– mondta egyikük.

Gondolkodtam egy picit, mielőtt megszólaltam. Mert éreztem, szét kell választanom a félelem és az életkor közötti összefüggésrendszert és még jó pár dolgot, amit ebbe a bonyolult mondatba besűrített. Hogy megértse, attól, hogy tizennyolc éves, még a félelme nem fog elmúlni…

Mire nagykorúak lesznek, berögzülnek azok a lehúzó minták, amiket gyerekkoruk óta tanulnak. Át kell írni azokat és ez idő, energia. Amíg ez történik, megint csak nem fejlődnek. A tudásuk parkolópályán van, mert azzal vannak elfoglalva, hogy kialakítsák azt a medret, azt a keretrendszert, amiben a tehetségük megnyilvánul. Ha ez sikerül, azt mondom, kis kitérővel mégis megérte. Ugyanakkor ezt egyre kevésbé tudom jó érzéssel gondolni és mondani. Miért nem fejlődhetnek direkt úton? Miért kell annyi plusz kört megfutnia egy gyereknek, hogy elfogadják? Pontosabban: elfogadjuk? Az sem válasz számomra, hogy ez így van rendjén, mert velem, velünk is ez történt. Ezen mi, felnőttek tudunk változtatni.

Kell nekik megerősítés, elfogadás, bíztatás

Néhány dologban együtt kell velük gondolkodnunk. Fel kell tennünk nekik néhány kérdést: pontosan azokat, amikre mi magunk is szívesen válaszoltunk gyerekkorunkban a felnőtteknek. Vagy azokat, amiket nekünk sem tettek fel, pedig nagyon szerettünk volna azokra válaszolni. Idézd fel, mit nem kérdeztek meg tőled! Gondold végig, mi esett jól Neked tíz, tizennégy éves korodban. Mit gondoltál az életedről tizenhét éves korodban?

El tudod-e fogadni, hogy ami Neked nem sikerült, egy gyereknek sikerülni fog? Tudsz-e örülni a sikerének? Lehet, hogy még csak tíz éves, és már tudja azt, ami Neked sose jutott eszedbe? Megérted-e, hogy másképp vannak huzalozva? Kreatívabbak, nyitottabbak, rendszerben gondolkodnak, folyamatokat látnak – ahogy és amiket mi nem. Szükségünk van a látásmódjukra, a tudásukra, az akaratukra, nélkülük nem tudunk létezni, ahogyan ők sem nélkülünk. Ha megszakítjuk a folytonosságot csak azért, mert ők olyanok, amilyenek, felbecsülhetetlen mértékű kárt okozunk magunknak is. Magunk alatt vágjuk ki a fát.

Az X, Y, Z generáció léte önmagában véve nem probléma. Amit velük kapcsolatban tapasztalunk, mindössze annak a tükörképe, amivé a világunkat teremtjük. Nem velük van baj, amiért nem kitartóak. A mindannyiunkat érő hatások az ő esetükben – miután érzékenyebbek, mint mi – erőteljesen megnyilvánulnak. Nem nem kitartóak, hanem úgy érzik, nincs idejük kivárni a dolgok alakulását. A bizonytalanság aktivitásra készteti őket és ez hiperaktivitássá alakul több esetben. Nem mindenkire igaz, vannak, akik a stabilitásukkal tűnnek ki, ők vannak kevesebben. Gondolkodj! Miért? Mert a legtöbben nem kapnak figyelmet, nem vesznek részt értő kommunikációs folyamatokban, nem kapcsolódnak – felnőttekhez sem és a korosztályuk tagjaival is felszínesen.

Mi a helyes kommunikáció gyerekekkel?

A gyerekeket terápiákra visszük, van, amikor gyógyszert kapnak. Mint az a gyerek, aki elvesztette az anyukáját és ezután még hetekkel később is sírt… Nem hiszem, hogy ez megoldás.

Keresem a kérdéseket és ezzel a cikkel Téged is inspirálni szeretnélek: keresd meg azokat a kérdéseket, amelyek közelebb visznek a gyerekekhez. A kérdések jelentik a kulcsot, amik elvezetnek hozzájuk, amin keresztül kapcsolatot építhetsz velük. Mondd el a Te történetedet és hagyd, hogy kérdezzen. Mert érdekli őket az, amit tudsz, amit megtapasztaltál. Tanulni fog belőle, látásmódot, túlélést, ötletet – egyszer szüksége lesz rá. Mint ahogy nekem is szükségem van a nagyszüleim történetére a II. világháborúról. Mert ezt ismerve tudom, mennyi véletlen eseménynek köszönhetem az életemet. Másként látom a világot ettől, él bennem a tudat, hogy dolgom van itt. Éppen nekem, éppen most és ez Rád ugyanígy igaz. Tanulj a gyerekektől és ők is tanulni fognak Tőled. Te vagy a felnőtt, Neked kell kezdeni.

A kapcsolat az egyetlen eszköz, aminek a segítségével meg tudjuk törni a generációs mintát. Régen tudták, hogy kapcsolódni kell, majd évtizedekre feledésbe merült ez a tudás. Vegyük elő, poroljuk le, nem baj, ha nem vagyunk profik. A gyerekektől talán tudunk kapcsolatépítést tanulni – mi jobban félünk ettől, mint ők. Ők vágynak a kapcsolatra. Szólj hozzájuk és várd meg, mit mondanak ők. Figyelj és meglátod, lassabb lesz az életed, nyugodtabb és aktívabb egyszerre a kapkodós – unalmas élet helyét egy másik stílus veszi át.

Mindössze ennyit kell tenned: kapcsolódni a gyerekekhez.

 

KATTINTS IDE A COACHING SZAKEMBEREKHEZ!