Nekem a karácsony csak felnőtt koromban vált ünneppé. Gyerekkoromban nem éreztem át a meghittségét, az egész egy cselekvési sor volt, jó okkal. Családunk férfi tagjai a János nevet viselik, viselték és az ő nevük napját ünnepeltük a karácsonyfa alatt. Volt olyan, amikor harmincan ültük körbe az asztalt.
Akkor éreztem, hogy ünnep a karácsony, amikor láttam, hogy mindenki izgul, hogy minden elkészüljön – én meg nyugodt voltam, bár tudtam, nem biztos, hogy mindennel elkészülök. Tudtam, ha mindennel elkészülők, akkor fáradt leszek.
A karácsony ünnepe felnőttként
Akkor lett ünnep a karácsony ünnepe számomra, amikor:
Örömmel sütöttem a bejlgit és a mézes süteményt éjszakánként, amikor bográcsban főztük a töltött káposztát és közben feldíszítettük a fát. Amikor apukám már elég idős volt ahhoz, hogy megengedje magának a vidámságot és a csomagoláson keresztül kitalálja, mit kapott tőlünk ajándékba.
Egy héttel Szent Este napja előtt megszületett az első gyermekem. A várakozás az ő születésére, meghozta számomra az Ünnepet. A fiammal együtt megérkezett az Ünnep, amit Várakozás előzött meg. Megértettem, hogy az Ünnep a Várakozással együtt teljes.
Felismertem, kikkel szeretném együtt tölteni azt a néhány napot, és az egész évet. Persze hogy azokkal, akiket szeretek! Az ünnep akkor tökéletes, ha velük, a szeretteimmel lehetek együtt. Minden nap akkor tökéletes, ha azokkal vagyok együtt, akiket szeretek.
A nagy felismerés
Megengedem magamnak azt a következtetést a saját tapasztalatomból kiindulva, hogy az ünnep akkor lesz egyáltalán ünnep, ha azokkal élhetjük át, akiket szeretünk. Mindegy, hogy a Föld melyik pontján vagyunk. Az ünnepet mi magunk tehetjük meghitté. Ennek része a szépen terített asztal, a fényekben úszó lakás, és a csend. Legalább egy pici csend, amikor kikapcsoljuk örök, megunhatatlan karácsonyi kedvencünket, a Last Christmas-t is. Kell a csend, hogy meghalljuk a szívünk dobbanását és aztán még egy pici, hogy a dobbanásokból összeálló folyamatot, a szívdobogásunkat is érzékeljük.
Szép lassan eljutunk belülre, a lelkünk mélyére és ettől kezdve mintha nem számítana az, kikkel együtt üljük körül az asztalt. Mert minden családban van valaki, aki a hiányával van jelen. Lehet, hogy a földrajzi távolság miatt nem lehetséges egy közös ebéd. Lehet, hogy már csak az emlékét őrizzük valakinek, akit nagyon szeretünk és tudjuk fizikai síkon már nem találkozunk vele.
A gyász, a misztérium és a karácsony ünnepe
A gyász is az ünnep része. Mert az ünnep különleges tulajdonsága, hogy segít megállni egy pillanatra, hogy átérezzük az életünket. Kik vagyunk? Kikkel vagyunk együtt? Kik hiányoznak nekünk? Amikor találkozik a tekintetünk vagy felidézzük milyen volt az, amikor régen egymás szemébe néztünk, akkor egy rövid ideig tudjuk, mi az a szeretet. Nekünk milyen. Milyen amikor mi adjuk a szemünk csillogásán keresztül és milyen, amikor befogadjuk az ölelésből. A misztérium a kapcsolatainkon keresztül válik érzékelhetővé. A spiritualitás a kapcsolatainkon keresztül nyilvánul meg.
A karácsony ilyen, lehetőséget ad a misztérium, a természetfeletti megtapasztalására. Azt hiszem, ezért várjuk és akarjuk, hogy tökéletes legyen. Tudattalan részünk vágyik arra, hogy megéljük a teljességet: a szépen terített asztal a finom ételekkel, a feldíszített fa, a mézeskalács illata, a szemünk csillogása, az ölelés melege teszik azzá, és a szívünk dobbanása. Ez utóbbi miatt senki sem marad ki az ünnep varázsából, aki képes ezt tudni. És mindenki számára illúzióvá silányul a karácsony, aki nem marad csendben egy picit.
A karácsony paradoxona
Mi a karácsony paradoxona? Mindazt, amit az ünneptől várunk, a hétköznapjainkban meg tudjuk teremteni.
Mert mindig van lehetőségünk:
Rendet tenni magunk körül – magunkban is.
Arra, hogy megöleljük azt, akit szeretünk és a szemébe nézzünk.
Várni a pillanatot, amikor találkozunk egy hosszú, fárasztó nap végén azzal, akit szeretünk.
Arra, hogy elcsendesedjünk és hallgassuk szívünk dobogását. Karácsony csak emlékeztet bennünket arra, hogy mindig van lehetőségünk szeretni.
