Barion Pixel

Indiai textilek, a sokszínű indiai textilek.

 

A sokszínű indiai textilek méltán híresek a világ egész táján.

 

Indiai textilek

A benáreszi brokát

Az észak-indiai Váránaszíban (másképpen Benáresz vagy Banárasz) készítik kézi szövőszéken körülbelül a 17. század óta.

A Mughalok (magyar szóhasználatban olykor Mogulok) honosították meg, akik a nemesfémekkel szőtt brokátok dúsgazdag fogyasztói voltak, s uralkodói műhelyeikben szövették a pazar kelméket férfi és női viselet céljára egyaránt.

A Mughal birodalom csillagának leáldozása óta főként szárik kerülnek ki a brokátszövő mesterek keze alól.

A nehéz selyemszövetet ezüst- és aranyszálakkal átszőve alakulnak ki a brokát kissé kidomborodó mintái.

A pompázatos minta a szári vállon szétterülő részén éri el drámai csúcspontját, amelyet a kifinomult rajzolat, a káprázatos színek és fényűző ezüst- vagy aranyszövés összjátéka hoz létre.

A valódi benáreszi selyembrokát szári fogalom, minden indiai nő álma, az előkelő esküvők fényét emelő ünnepi viselet.

A kasmíri kendő (pasmina)

Az eredeti kásmíri vállkendőt részben vagy teljes egészében kecskegyapjúból szőtték (a kecskegyapjú perzsa neve pasm, innen a pasmina elnevezés).

Házikecske és vadkecske gyapját is használták, de az utóbbi minősége – és persze ára – messze felülmúlta az előzőét.

A kásmíri völgyet övező himalájai hegyek között élő vadkecske vedléskor a kiszáradt bokrokon vakargatja az állát, és így az ágakon fennakadnak az álla alatti szőrök, ami a kecske szőrzetének legfinomabb, legpuhább része.

Ezt szedegetik össze a kásmíriak, és szövik belőle a legjobb minőségű pasmina gyapjút.

Ára csillagászati, nem véletlen, hogy a kásmír kendő mindig luxuscikk volt. Eleinte egyszínű alapon nagy virágcsokrok, vázák, tobozok díszítették, a teljes felületet beborító szövevényes minta a 19. századra alakult ki.

A kásmír kendő legismertebb mintája, a bókoló bokor vagy életfa.

Az eredeti sálak készítése lehanyatlott, manapság hímzett változatai készülnek.

Indiai textilek: Gudzsaráti szertartási szári (patóla)

A világ leghíresebb textíliáinak egyike. Kettős ikattechnikával készül selyemszálból, kézi szövéssel.

A patóla szövőszék egyszerű, de a szálak szövés előtti előkészítése annál bonyolultabb.

Az ikatolás ugyanis azt jelenti, hogy a szálakat szövés előtt megfestik a mintának megfelelően (nem pedig a kész szövet festésével nyerik a mintát, mint a textíliák nagy többségénél).

Kettős ikat esetében mind a lánc-, mind a vetülékszálakat, azaz a hosszanti és a keresztirányú szálak festése hozzátartozik a szövéselőkészítéshez. Ehhez pontosan előre le kell számolni a festetlen szálakat a leendő mintának megfelelően, és a mintában azonos helyet elfoglalókat külön-külön, csomóba kötve megfesteni. Minden szálcsomót annyi festési műveletnek vetnek alá, ahány szín megjelenik majd rajta.

Az éppen nem festendő részeket elkötözik, azaz nem engedik, hogy az adott szín érje. Amikor a megfestett láncfonalakat a megfelelő sorrendben felvetik a kereten, már kirajzolódik a minta.

A vetülékszálakat – szintén a megfelelő sorrendben – orsóra gombolyítják. El lehet képzelni, milyen hajszálpontos munkára van szükség ahhoz, hogy az előre megfestett keresztirányú szálak a megfelelő pontokon találkozzanak a láncfonalakkal.

A minta körvonalai a technikából adódóan olykor jellegzetesen elmosódottak, olyan, mintha a színek kissé megfutottak volna. De tűéles mintarajzú kettős ikat patóla is létezik.
Túlnyomó többségében szárik készülnek patólatechnikával.

Központja a nyugat-indiai Gudzsarát, de mára majdhogynem teljesen kiveszett ez az ipar. A patóla viselése mindig a gazdagok kiváltsága volt.
Sodratlan selyemfonallal hímzik a Pandzsábban és Észak-Harjánában.

A phulkari jelentése: „virágcsináló”, mert mintáinak többsége különféle virágos-madaras kerteket (bágh) idéz. A kert ábrázolása elvont, geometrikus.

A hímzés alapja többnyire téglavörös, de alig látszik ki az egész felszínt kitöltő, lapos öltéssel sűrűn televarrt minta közeiben.

Phulkari

Elsősorban arany, sárga, fehér, narancs és vörös színeket alkalmaznak. A mintájáról szintén „bágh”-nak nevezett stóla, melyet szertartási alkalmakra készítettek, tetőtől talpig beborította viselőjét.

Harjánában a természeti motívumok ábrázolását részesítették előnyben a geometrikus motívumokkal szemben, ezeket fejkendők díszítésére használták.

A hímzés minden esetben az anyag visszájáról, szálszámlálással történik.

A 20. század közepe táján gyakorlatilag megszűnt a phulkari készítése, bár a pandzsábi Patialában és Cshandigarhban kísérleteznek az újjáélesztésével.

Indiai textilek: Sujani

A népi hímzések közé tartozik. Eredetileg a kelet-indiai Bihárban készítették egyfajta steppelésként a régi ruhák felújítására, újrafelhasználására.

Szárikat, dhótikat (hagyományos férfi viselet) rétegeztek egymásra, majd egyszerű gépöltéssel mintát varrtak bele.

Ettől a kész kelme puha lett, alkalmas téli takarónak vagy baba bebugyolálására, de könyveket és más értékeket is tartottak benne.

Házi használatra ma már nem készítik, de az exportképesség és a turistapiac igénye mégis feltámasztotta ezt a kihalófélben levő kézműipart.

A bihári szudzsáni a bengáli kantha hímzéssel rokon. Míg azonban a kanthát eredetileg általában fehér alapon piros és kék öltéssel varrták, addig a szudzsáni mozgalmas mintái a madhubani falfestményekhez hasonlóak.

Kalamkári

Szó szerint annyit tesz, „tollal megmunkált”, mivel a mintát tollal rajzolják rá a festendő pamutszövetre.

A kalamkári készítése vegyes eljárás, ecsettel és tollal való kézi festést, pácok alkalmazását, batiktechnikát egyaránt magában foglal.

A finom figurális vagy növényi motívumok, jelenetek tehát összetett folyamat eredményeképpen alakulnak ki a textílián.

Eleinte főképpen a helyi templomok használatára készítették, de hamarosan keresett exportcikk vált belőle.

Napjainkban mintegy százötven mester készíti a Rámájana, Mahábhárata és a Bhágavata purána történeteit megelevenítő kalamkári faliképeket.

Dúcnyomásos indiai textilek

Készítésük központja a nyugat-indiai Rádzsaszthán és Gudzsarát.

A dúcnyomásos textíliáknak ma, a gyári szövetek idején is van piaca, egyrészt mert a földműves kasztok tagjai szívesebben viselik a házi készítésű textíliákat, másrészt mert a modern lakberendezési célú használat is felkapta, s ez új lendületet adott az előállításának.

A dúcnyomásos anyagok iránti helyi igényt jelzi a belőlük készülő hagyományos, varratlan ruha- és használati darabok sokfélesége: ágyékkendő (lungi), szári, kendő (rumal), turbán (pagri), padlóterítő.

Fő típusai

1. a dominánsan indigókék geometrikus minták;

2. virágos-bokros minták Ahmedabadból; valamint

3. perzsa eredetű virágminták Rádzsaszthánban.

A mintázáshoz használt nyomódúcok általában tíkfából készülnek, készítésük központja Ahmedabad.

A szegényebb falusi dúcnyomók többnyire használt dúcokat vásárolnak.

A nagyobb városokban kereskedők tartják kézben a textilkészítés egész folyamatát: szerződnek a különböző munkafolyamatokra specializálódott kézművesekkel, adják az összes szükséges alapanyagot és eszközt, és meghatározzák, hogy milyen textília készüljön.

A dúcnyomásos kelmék régebben természetes színezőanyagokkal készültek. A növényi színezékeket alkalmazó textilfestési eljárásokat az indiai szubkontinensen már az időszámítás előtti időben használták.

 

A szerző