Indiai textilek, a sokszínű indiai textilek.
A sokszínű indiai textilek méltán híresek a világ egész táján.
Indiai textilek
A benáreszi brokát
Az észak-indiai Váránaszíban (másképpen Benáresz vagy Banárasz) készítik kézi szövőszéken körülbelül a 17. század óta.
A Mughalok (magyar szóhasználatban olykor Mogulok) honosították meg, akik a nemesfémekkel szőtt brokátok dúsgazdag fogyasztói voltak, s uralkodói műhelyeikben szövették a pazar kelméket férfi és női viselet céljára egyaránt.
A Mughal birodalom csillagának leáldozása óta főként szárik kerülnek ki a brokátszövő mesterek keze alól.
A nehéz selyemszövetet ezüst- és aranyszálakkal átszőve alakulnak ki a brokát kissé kidomborodó mintái.
A pompázatos minta a szári vállon szétterülő részén éri el drámai csúcspontját, amelyet a kifinomult rajzolat, a káprázatos színek és fényűző ezüst- vagy aranyszövés összjátéka hoz létre.
A valódi benáreszi selyembrokát szári fogalom, minden indiai nő álma, az előkelő esküvők fényét emelő ünnepi viselet.
A kasmíri kendő (pasmina)
Az eredeti kásmíri vállkendőt részben vagy teljes egészében kecskegyapjúból szőtték (a kecskegyapjú perzsa neve pasm, innen a pasmina elnevezés).
Házikecske és vadkecske gyapját is használták, de az utóbbi minősége – és persze ára – messze felülmúlta az előzőét.
A kásmíri völgyet övező himalájai hegyek között élő vadkecske vedléskor a kiszáradt bokrokon vakargatja az állát, és így az ágakon fennakadnak az álla alatti szőrök, ami a kecske szőrzetének legfinomabb, legpuhább része.
Ezt szedegetik össze a kásmíriak, és szövik belőle a legjobb minőségű pasmina gyapjút.
Ára csillagászati, nem véletlen, hogy a kásmír kendő mindig luxuscikk volt. Eleinte egyszínű alapon nagy virágcsokrok, vázák, tobozok díszítették, a teljes felületet beborító szövevényes minta a 19. századra alakult ki.
A kásmír kendő legismertebb mintája, a bókoló bokor vagy életfa.
Az eredeti sálak készítése lehanyatlott, manapság hímzett változatai készülnek.
Indiai textilek: Gudzsaráti szertartási szári (patóla)
A világ leghíresebb textíliáinak egyike. Kettős ikattechnikával készül selyemszálból, kézi szövéssel.
A patóla szövőszék egyszerű, de a szálak szövés előtti előkészítése annál bonyolultabb.
Az ikatolás ugyanis azt jelenti, hogy a szálakat szövés előtt megfestik a mintának megfelelően (nem pedig a kész szövet festésével nyerik a mintát, mint a textíliák nagy többségénél).
Kettős ikat esetében mind a lánc-, mind a vetülékszálakat, azaz a hosszanti és a keresztirányú szálak festése hozzátartozik a szövéselőkészítéshez. Ehhez pontosan előre le kell számolni a festetlen szálakat a leendő mintának megfelelően, és a mintában azonos helyet elfoglalókat külön-külön, csomóba kötve megfesteni. Minden szálcsomót annyi festési műveletnek vetnek alá, ahány szín megjelenik majd rajta.
Az éppen nem festendő részeket elkötözik, azaz nem engedik, hogy az adott szín érje. Amikor a megfestett láncfonalakat a megfelelő sorrendben felvetik a kereten, már kirajzolódik a minta.
A vetülékszálakat – szintén a megfelelő sorrendben – orsóra gombolyítják. El lehet képzelni, milyen hajszálpontos munkára van szükség ahhoz, hogy az előre megfestett keresztirányú szálak a megfelelő pontokon találkozzanak a láncfonalakkal.
A minta körvonalai a technikából adódóan olykor jellegzetesen elmosódottak, olyan, mintha a színek kissé megfutottak volna. De tűéles mintarajzú kettős ikat patóla is létezik.
Túlnyomó többségében szárik készülnek patólatechnikával.
Központja a nyugat-indiai Gudzsarát, de mára majdhogynem teljesen kiveszett ez az ipar. A patóla viselése mindig a gazdagok kiváltsága volt.
Sodratlan selyemfonallal hímzik a Pandzsábban és Észak-Harjánában.
A phulkari jelentése: „virágcsináló”, mert mintáinak többsége különféle virágos-madaras kerteket (bágh) idéz. A kert ábrázolása elvont, geometrikus.
A hímzés alapja többnyire téglavörös, de alig látszik ki az egész felszínt kitöltő, lapos öltéssel sűrűn televarrt minta közeiben.
Phulkari
Elsősorban arany, sárga, fehér, narancs és vörös színeket alkalmaznak. A mintájáról szintén „bágh”-nak nevezett stóla, melyet szertartási alkalmakra készítettek, tetőtől talpig beborította viselőjét.
Harjánában a természeti motívumok ábrázolását részesítették előnyben a geometrikus motívumokkal szemben, ezeket fejkendők díszítésére használták.
A hímzés minden esetben az anyag visszájáról, szálszámlálással történik.
A 20. század közepe táján gyakorlatilag megszűnt a phulkari készítése, bár a pandzsábi Patialában és Cshandigarhban kísérleteznek az újjáélesztésével.
Indiai textilek: Sujani
A népi hímzések közé tartozik. Eredetileg a kelet-indiai Bihárban készítették egyfajta steppelésként a régi ruhák felújítására, újrafelhasználására.
Szárikat, dhótikat (hagyományos férfi viselet) rétegeztek egymásra, majd egyszerű gépöltéssel mintát varrtak bele.
Ettől a kész kelme puha lett, alkalmas téli takarónak vagy baba bebugyolálására, de könyveket és más értékeket is tartottak benne.
Házi használatra ma már nem készítik, de az exportképesség és a turistapiac igénye mégis feltámasztotta ezt a kihalófélben levő kézműipart.
A bihári szudzsáni a bengáli kantha hímzéssel rokon. Míg azonban a kanthát eredetileg általában fehér alapon piros és kék öltéssel varrták, addig a szudzsáni mozgalmas mintái a madhubani falfestményekhez hasonlóak.
Kalamkári
Szó szerint annyit tesz, „tollal megmunkált”, mivel a mintát tollal rajzolják rá a festendő pamutszövetre.
A kalamkári készítése vegyes eljárás, ecsettel és tollal való kézi festést, pácok alkalmazását, batiktechnikát egyaránt magában foglal.
A finom figurális vagy növényi motívumok, jelenetek tehát összetett folyamat eredményeképpen alakulnak ki a textílián.
Eleinte főképpen a helyi templomok használatára készítették, de hamarosan keresett exportcikk vált belőle.
Napjainkban mintegy százötven mester készíti a Rámájana, Mahábhárata és a Bhágavata purána történeteit megelevenítő kalamkári faliképeket.
Dúcnyomásos indiai textilek
Készítésük központja a nyugat-indiai Rádzsaszthán és Gudzsarát.
A dúcnyomásos textíliáknak ma, a gyári szövetek idején is van piaca, egyrészt mert a földműves kasztok tagjai szívesebben viselik a házi készítésű textíliákat, másrészt mert a modern lakberendezési célú használat is felkapta, s ez új lendületet adott az előállításának.
A dúcnyomásos anyagok iránti helyi igényt jelzi a belőlük készülő hagyományos, varratlan ruha- és használati darabok sokfélesége: ágyékkendő (lungi), szári, kendő (rumal), turbán (pagri), padlóterítő.
Fő típusai
1. a dominánsan indigókék geometrikus minták;
2. virágos-bokros minták Ahmedabadból; valamint
3. perzsa eredetű virágminták Rádzsaszthánban.
A mintázáshoz használt nyomódúcok általában tíkfából készülnek, készítésük központja Ahmedabad.
A szegényebb falusi dúcnyomók többnyire használt dúcokat vásárolnak.
A nagyobb városokban kereskedők tartják kézben a textilkészítés egész folyamatát: szerződnek a különböző munkafolyamatokra specializálódott kézművesekkel, adják az összes szükséges alapanyagot és eszközt, és meghatározzák, hogy milyen textília készüljön.
A dúcnyomásos kelmék régebben természetes színezőanyagokkal készültek. A növényi színezékeket alkalmazó textilfestési eljárásokat az indiai szubkontinensen már az időszámítás előtti időben használták.
A szerző
