2022. január 27. csütörtök | Móré Zsuzsa Az életvezetés, a modern kor nehézségei közé tartozik. Életvezetés Hogyan vezessük át a döntéseinket, választásainkat, változásainkat, változtatásainkat a hétköznapi életünkbe? Mi módon változnak az ünnepeink, ha elkezdünk másképpen, tudatosan élni? A szó, hogy életvezetés arra tanít, hogy az életünk vezetés alatt áll. A vezető – hitrendszerünktől függetlenül – mi vagyunk. A spirituális és ezoterikus nézőpontokat a hétköznapi és ünnepi valóságunk felülírja, hiszen mindig az számít a végén, hogyan cselekszünk, mit mondunk. Mi vagyunk ott, a helyzetben, nekünk kell helyt állni – nem helyettesít bennünket senki a kritikus pillanatban. Mindaz, amit a változással, a döntéssel, választással kapcsolatban írtam, mondjuk azt, hogy elméleti háttere az életünk ezen szakaszának. Igyekeztem olyan szempontokat megadni, amelyek arra inspirálnak, hogy megvizsgáld, hol tartasz az utadon. Hogyan tudod kivitelezni a változást, a változtatást? Mit jelent a valóságban is megtenni a lépéseket, amelyek egy másik, egy jobb életminőségbe vezetnek? Hogyan működik az életvezetés? A szándék, ami a jobbá válás vágyából fakad, a cselekvéseken keresztül válik valósággá. Az életvezetést a cselekvésekhez kapcsolva zárom le a változásról, változtatásról szóló cikkeim sorozatát és egyben előkészítem a következő, a kapcsolatokról szóló témakört. Miért fontos tudatában lennünk, hogy az életünket vezetjük? Mert ellenkező esetben egy fájdalmas véget borítékoló sodródásba kerülünk bele. A vezetés azt jelenti, hogy tudatosan létezünk. A gondolkodás, a beszéd, a hallgatás is cselekvés, ugyanúgy, mint a tett. Folyamatos döntések sorozata áll a tetteink mögött, amelyek vonatkoznak arra, ahogyan az érzelmeinket értelmezzük, teret adunk a gondolatainknak, megfogalmazzuk az érzéseinket, gondolatainkat, cselekvéseinket kivitelezzük egy kritikus pillanatban, amikor ki kell állnunk magunkért vagy meg kell védenünk a gyerekünket vagy az egészségi állapota miatt kiszolgáltatott helyzetben lévő szerettünk érdekét képviseljük. Tulajdonképpen egy rendszert alkotunk önmagunk számára, amiben komfortosan mozgunk. Mindennek meg van az oka és a következménye, „tiszta sorban” váltják egymást, nem lepődünk meg semmin. Minden az elvárásaink szerint alakul, nem kell plusz energiát fordítanunk gondolkodásra, mert sablonosan, sematikusan, a megszokott rend szerint zajlik minden. A környezetünk pontosan az elvárásunk szerint reagál arra, amit teszünk és mi sem borítjuk fel a megszokott rendszert. Megszokjuk a rosszat: a fájdalmat, a szomorúságot, a félelmet. Hozzánk tartozóvá válnak, fel sem merül sokáig, hogy ez így nincs rendben. Mert örülni is lehetne és felszabadultak is lehetnénk. Ez csak úgy történhet meg, hogy kiadjuk az életünk vezetését másnak: a szüleinknek, a társunknak, a munkánknak. Ebben az esetben a tudatunk szép lassan elaszik és az érzéseink inkább szólnak arról, hogy vajon a másik mit érez, mint magunkról. A konfliktusok bedarálnak bennünket, de ezt megszokjuk és hagyjuk. Meddig? Az előző cikkeimben erről volt szó. Most átültetjük a gyakorlatba az elméletet. Tudatosság Tehát azért fontos tudatásban lennünk a ténynek, miszerint az életünket vezetjük, hogy bármilyen szituációban képesek legyünk önazonos módon helyt állni. Önazonosnak lenni annyit jelent, hogy mások elvárásait tudomásul vesszük, és a saját utunkat járjuk. Ez az egyetlen módja annak, hogy azoknak az embereknek, akik szeretnek bennünket és mi is szeretjük őket, idővel összehangolódjunk. Ezért változunk és változtatunk, választunk, döntünk. Önazonosság és életvezetés Az önazonos létezésben tudatunk nyitott az életünket érintő történésekre, a hatások értelmezésére, értésére. Ezekre válaszolunk, először saját magunkban rendet téve, majd az „eredményt” a külvilág számára is kommunikálva, cselekedeteinken keresztül kifejezve. A komfortzónánkat átlépjük, másképpen nem történik változás. Olyan helyzetbe kerülünk, mint még soha. Ha önként nem lépünk, lehet, hogy léptetni fognak, mert a társunk, a főnökünk „gyorsabb” lesz a helyzet valódi természetének feltérképezésében. Bátrabbak lesznek nálunk és határozottabbak. Cselekvéseiken keresztül kifejezik azt, amin mi rágódunk, ami miatt betegek vagyunk, ami miatt félelemben, szomorúságban élünk. Ez is lehet. Amikor összhangba kerülünk magunkkal, elveszítjük a korábban használt kapaszkodókat: érzéseink más megvilágításba kerülnek, korábban nem használt szavakkal fejezzük ki gondolatainkat, kivezetjük életünket a megszokásból, a rutinból. Életünk során többször is megtörténik, végbemegy ez a folyamat. Amikor lezárul, önazonosságot érzünk – a korábbi énképünk felülíródik, pontosabbá, precízebbé válik. Általunk vezetetté: mert mi döntünk, mert mi választunk. Önreflexió az életvezetésben Az önreflexió gyakorlása elvezet ahhoz a felismeréshez, hogy mi saját magunk is hatással vagyunk másokra. Itt fordul meg a történetünk, a cselekedeteink ettől kezdve tükrözik a valós szándékunkat. A megfigyelésünk középpontjába az kerül, hogyan tudom kifejezni magam úgy, hogy mások minél jobban értsenek. Nem a megértés a lényeg, hanem az, hogy érthető legyek. (A megértéssel nem jutunk semmire, abból sose lesz beszélgetés. Abból sajnálattal teli vállveregetés, pici sírás lehet csak. Nem visz előre.) Ahhoz, hogy a változási folyamatodat végig vidd, érthetővé kell tenned magad a körülötted élők számára. Szavakkal nehezen kifejezhető, bizonytalan terepen mozogsz. Te sem tudod igazán pontosan, hogy mit akarsz. Lehet, hogy a „másik oldalon” lévő társad (munkatárs, a gyereked tanára, a párod) is épp ebben a fázisban van. Hogy kezded el a beszélgetést? Hogy nyilvánítod ki azt, ami számodra nem megfelelő már? Mi módon kommunikálod, hogy időre van szükséged? Egyáltalán, felmerül benned az, hogy a másik ember is változhat? Fel vagy erre készülve, hogy mi történik akkor, ha egyszerre kezdtek változni? Az idő és az életvezetés Idő kell annak, hogy egy változás végig fusson: a kezdettől egy megnyugvást jelentő lezárásig eljussunk. Mert a szándék egy pillanat alatt megszületik. Ahhoz viszont idő kell, hogy a felismerésünket értelmezzük; megtaláljuk azokat az ismétlődő mintákat, amik jellemzik a változási terepünket; kidolgozzuk a stratégiát, mit fogunk tenni; szembesülünk a külső környezettel és jön a kérdés: „Mit szólnak majd mások?”; felnövünk önmagunkhoz és tudomásul vesszük, csak magunkra számíthatunk; realizáljuk, hogy akkor kapunk segítséget, ha kérünk; belevágunk. Mibe? Igen, bizonytalan terepen mozgunk, kétségtelen tény. Ha szeretet vesz körül bennünket, talán könnyebb, de az eleje akkor is „rázós”. Eleinte nem pontos a kép, jobban tudjuk, mi az, amit nem akarunk, mint azt, amit szeretnénk. Ez a dilemma feloldódik, csak kell egy kis idő, míg utolérjük magunkat. A saját változásunk olyan, mintha a völgyből a hegy tetejére felhúznának bennünket, majd rövid időn belül a hegy gyomrában találjuk magunkat. Innen kell kijönnünk… A valóság talaján járni Belátások sorozata következik, aminek vége a bocsánatkérés, megbocsátás. Cél a nyugalom állapotának elérése. Mielőtt ez bekövetkezik elképesztő mennyiségű stresszt élünk meg, tudatosan, tudattalanul. Kitartóak vagyunk, bírjuk? Van annyi erőnk, hogy felhívjuk A Legjobb Embert, aki segítségünkre lehet, mielőtt feladjuk? Adunk magunknak újabb és újabb esélyt? Vagy netán visszasüppedünk? Az elején bizonytalan, hogy mi a valóság, mert új a helyzet. Mert megváltozott a fókusz, ahonnan nézzük és látjuk a dolgokat és magunkat is. Azután, mint a mag, mikor a földbe gyökeret ereszt, úgy kezdjük mi is egyre biztosabban érezni életünk valóságát. Magabiztossá válunk és áttörjük a talajt. Ez a kedvező kimenete, amikor kézbe vesszük életünk vezetését és megtartjuk azt. A változás elkezdődik, amikor tudatos a életvezetés Sok esettel találkozom, amikor elindul egy változási folyamat, de… megakad. Visszafordult a felismerés pillanatában a nő, a férfi. Most már ez a probléma, a visszafordulás. Már „…nem a másik a hibás, hanem én”… „feladtam önmagam”… „visszeres lett a lábam”… „elhíztam”… „antidepresszánsokon élek”… „várom a szövettant”… „rákos vagyok”… A ki nem mondott szavak a torkunkat szorongatják, az el nem sírt könnyek a szemünket égetik… végtelen pörgésbe hoznak és ebbe bele lehet halni. A fenti kijelentések mind annak az eredménye, hogy a felismerést követően visszafordultak a Kijelentők. Egyetlen pillanatra a saját életükbe kerültek, majd mindegy, miért, visszafordultak mások életébe: a szüleik, az őseik sorsába, a férjük, feleségük világába. Úgy tűnik, a saját magunknak okozott kár következményeivel nehezebb szembenézni, mint a többiek által okozott sérelmeinkkel. A valóság talaján járni annyit tesz, hogy az életünket összecsiszoljuk a környezetünkkel – mi vagyunk a cselekvők, az aktívak. Tudomásul vesszük a változtathatatlant, a megmásíthatatlant, a misztikum létezését. Így lesz teljes az életünk. A cselekvéseink értelmet nyernek, mert az egészet látjuk, ismerjük a komfortzónánk határait és túl tudunk azon lépni. Feltesszük azokat a kérdéseket, amelyeket nem mertünk, mert rettegtünk az igazságtól. Amikre érezzük a választ, de nem merünk szembenézni vele. Amikor erre képessé válunk, talajt értünk és stabilak vagyunk. Nem kell egyedül lennünk a változás magányában! A jó hír az, hogy innen is lehet újra kezdeni. Amire egyszer rátaláltunk, annak az élménye velünk marad. Ha már kaptunk kóstolót a jóból, a szabadságból, akkor tudjuk milyen az, és tudatosan a keresésére indulhatunk bármikor. Nem egyedül, kell egy kísérő. Egy olyan ember, aki érdekmenetesen néhány hónapig az életünk részévé válik. Olyan emberre van szükségünk ilyenkor, aki mellett hangosan gondolkodhatunk, sírhatunk, akár rávehetjük arra, hogy hegyet másszon velünk és az erdő közepén, míg kiüvöltjük a fájdalmat, ott áll mellettünk. Ennyi. Kell egy olyan ember, akinek a változása nem kapcsolódik a mi életünkhöz. Időnként tükröt is tart, de a legfontosabb képessége, hogy tart, megtart a változás folyamatában, bátorít, hogy maradjunk a változásban, legyünk figyelmesek önmagunk és mások irányában, akivel egyszerűbb az életvezetés. Kísérőnk szuper ereje abban rejlik, hogy tudatában van: bármit érez, gondol és tesz, bármit tanácsol, a végén mi döntünk. Tudja, hogy nekem kell odaállnom a főnököm elé, vagy nem. Rám tudja hagyni a döntésemet anélkül, hogy bírálna. Egy külső szemlélő lehet a megoldás, a segítség? Ez az ember, aki kísér bennünket a minta arra, ahogyan mások is viszonyulni fognak hozzánk. Olyan, mintha laboratóriumban is átlépnénk a komfortzónánk határait. Tesztelünk, nem óvatoskodunk. A beszélgetések során tisztul, hogyan érünk a valóság talajára: néha ásni kell, néha leugrani, máskor csak lépkedni… A komfortzónánk határai kimozdulnak, tágul a világ. Ehhez kell a segítő, hogy a bonyolult világunkban, amiben változás nélkül is alig igazodunk el, megtaláljuk a kitárult világban is a fix pontjainkat és ahhoz viszonyítva mozogjunk, cselekedjünk. Megmaradjunk az elhatározásunknál, mégpedig, hogy a cselekedeteink által jobb világot építünk magunknak. Olyan ez a pár hónap, mintha egy tanfolyamon vennél részt. Ez a tanfolyam azonban intenzíven csak Rólad szól. Senki másról. Megtanulod, hogyan tudod a határaidat tudatosítani, hogyan tudsz egyszerre tervezetten és spontán módon benne maradni a helyzetben. Felidézed és gyakorlod, milyen a szabadság. Az a szabadság, amikor mások is jól érzik magukat veled. Szóval mindezt Te csinálod, részt veszel a saját életedben és nem kiszolgáltatottan vagy hatalomtól ittasan menetelsz. Az életedet vezeted. KATTINTS IDE, Ha SZÜKSÉGED VAN EGY KÍSÉRŐRE (COACH-RA), AKI SEGÍT A VÁLTOZÁSBAN! A szerző Móré Zsuzsa See author's posts
