Életenergia, az erő, ami mindenkiben ott van, mindenki használja, de nem mindegy, hogyan.

Minden élőlénynek egy bizonyos mennyiségű benső, adaptációs energiája, életereje van.

Felhasználhatja ezt lassan és takarékosan egy hosszú és eseménytelen élet során, vagy gyorsabban, rövidebb és több stresszel járó, de színesebb és élvezetesebb életpályán. A választás joga nem egészen rajtunk múlik.

Örökölt életenergia

Életvágyunkat, amellyel az életet fogyasztjuk, nagy mértékben elődeinktől kaptuk örökségbe.

Ami bennünk van, az kiélést követel: ha nem vezetjük le, rossz helyen robbanhat ki, vagy gátlások zavarosába vezethet.

Az a legnagyobb művészet, hogy vitalitásunkat a természettől megszabott módon és tempóban éljük ki.

Ez sohasem megy könnyen, de az okos önvizsgálat itt is sokat segíthet. Nem a teljes nyugalom, hanem a tevékenység átváltása ajánlatos egy olyan embernek, aki szellemi tompultságot érez, noha képességeinek csak egyik oldalát erőltette túl. Ilyen esetekben szinte ellentmondásként, éppen az általános stressz az, ami kiegyenlíti és decentralizálja aktivitásunknak azt a terhét, amely lényünk egy részébe férkőzött. Ha egyszerűen csak arról van szó, hogy sokat dolgoztunk, általános stressz lép fel. Ennek egyetlen orvossága a pihenés! Ezt nem lehet elhárítani se átváltással, se még több stresszel!

Ilyen esetben az használ legtöbbet, ha megtanuljuk, hogy hogyan élvezzük a lustálkodást – és hogy hogyan aludjunk. Én magam próbáltam élvezni a semmittevést, de nekem sose sikerült. A legnagyobb kikapcsolódást mindig a sportban találtam meg.

A stressz és az életenergia

Laboratóriumi kísérletek során felmerült a stressz működési definíciójának szükségessége, azaz annak a megfogalmazása, ami a stresszt felismerhetővé teszi. Hiszen csak megnyilvánulásainak – mellékvese megnagyobbodás, a vér megnövekedett kortizol tartalma, súlyveszteség – intenzitása teszi lehetővé számunkra a stressz jelenlétének és fokozatának érzékelését. De attól, hogy közvetlenül nem látható a stressz, semmit sem veszít valószerűségéből.

Érdemes idézni Robert Louis Sterensont:

“Szelet ki látott?
Senki, aki él,
De bókoló fák lombjai közt
Lám elvonult a szél.”

 

A stresszt tényleg úgy tekinthetjük, mint a szervezet elhasználódását. Összegezése mindannak a kopásnak, amit az élettel járó reakciók valaha is okoztak a szervezet egészén belül. Az öregedést nem az élettartam határozza meg, hanem a szervezet kopásának mértéke. Mindig különbséget kell tenni fiziológiás és naptári életkor között. Egy negyven éves ember testileg lelkileg sokkal öregebb lehet s közelebb állhat a halálhoz, mint egy másik, hatvan éves ember.

Az élet lényegében egy olyan folyamat, amely fokozatosan feléli a szülőnktől belénk plántált adaptációs energia készleteit. Különleges bankbetét az életerő, amit csak költeni lehet, növelni nem.

Csakis úgy óvhatjuk meg e drága vagyont, ha vigyázunk a kivétekre.

A megoldás

A megoldás nem az, hogy szüntessük be a kivéteket, hiszen az a halált jelentené. Az sem, hogy csak annyit veszünk ki, amennyi a puszta életben maradást biztosítja, hiszen ez nyomorúságos tengődés volna, tán a halálnál is rosszabb. A legokosabban az cselekszik, aki bátran nyúl a tőkéhez, de óvatos a költésben.

Az utóbbi fél évszázadban a klasszikus orvostudomány elévülhetetlen sikereként a specifikus okok (mikrobák, elégtelen táplálkozás stb.) által okozott korai halálozás gyakorisága tüneményes módon csökkent.

Az általános emberi életkor az Egyesült Államokban az 1900-as években mért 48-ról, 1956 -ban 69,8-ra emelkedett. De mert egyszer mindenkinek meg kell halnia, mind többen halnak meg olyan betegségekben, amelyekkel szemben a klasszikus orvostudomány tehetetlen.

Az emberek egyre nagyobb számban szenvednek az úgynevezett kopási vagy degenerációs betegségektől, melyek mind a stressz következményei. Más szóval, minél sikeresebben küzdjük le a halál külső okait (baktériumok, hideg, éhség), annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy saját belső tendenciáink áldozatai leszünk.

AZ ÉLET NEM MÁS, MINT A KÖRNYEZETHEZ VALÓ FOLYAMATOS ADAPTÁLÓDÁS!

Tudnunk kell, hogy az örökségül kapott adaptációs energia készletei végesek és pótolhatatlanok!

Az is bizonyos, hogy az emberi életkor határát káprázatos mértékben lehetne tágítani, ha nagyobb harmóniában élnénk a természet törvényeivel!

Nem hiszem, hogy valaki meghalt, csak azért, mert magas kort ért el. Kivétel nélkül mindenki úgy hal meg, hogy egy bizonyos szerve a többihez képest aránytalanul elhasználódik.

 

Szervezetünk, életerő, életenergia

A szerveinket összetartó élet olyan láncsorhoz hasonló, amelynek tartóssága a leggyöngébb láncszemtől függ.

Függetlenül attól, hogy mennyire fontos ez a láncszem: ha összeroppan, akkor szerveink többé nem képesek egyetlen élő testté összeállni.

Először mindig csak egy szerv válik üzemképtelenné, s ez roppantja össze a teljes emberi gépezetet, pusztán azért, mert a többi nem tud működni nélküle.

Ez az ára annak, hogy az egysejtűség elemi formáiból kifejlődött az emberi test magas rendű, összetett építménye. Az egysejtű állatok nem ismerik a halált. Egyszerűen csak osztódnak, s részeik folytatják az életet.

Sokat használhatunk önmagunknak, ha mindennapi életünkben engedünk a változatosság természetes igényének.

Ne felejtsük el, hogy minél gyakrabban változtatjuk tevékenységünket, annál biztosabban óvjuk szerveinket a felőrlődéstől.

Tulajdonképpen az egyéniség csak a stressz hevében képes tökéletesen kiformálódni.

“Az észszerű élet teszi elsősorban emberré az embert. Ez az élet tehát a legboldogabb is.”

(Arisztotelész)

 

KATTINTS IDE A COACHING SZAKÉRTŐK ELÉRÉSÉHEZ!