Tűz elem, és amit szimbolizál évmilliók óta.
A tűz elem talán az egyik legrégebbi szimbólum az emberiség történetében.
A tűz elem az éter és a levegő megnyilvánulása után jött létre, így rendelkezik azok jellemzőivel: a hanggal és az érintéssel; s megjelenik a forma, a fény, amellyel a dolgok láthatóvá válnak.
A Srímad Bhágavatam-ban olvashatjuk:
“A tüzet fénye, valamint főző, emésztő, hideget elpusztító, párologtató, éhséget, szomjúságot, evést és ivást előidéző képessége által észleljük.”
( S. B. 3.26.40.)
A tűz legfőbb jellemzője, hogy fényt és hőt ad.
Az Ájurvéda szerint az emésztés is a tűz elemhez kötődik.
Ennek a tűznek az ereje – amivel főzünk, fűtünk, látunk, emésztünk – nem más, mint a Legfelsőbb:
“Én vagyok … a tűz heve…”
(Bg. 7.9.)
Tűz elem
Ha a tüzet fizikai jellemzői szerint vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy lángja egy osztódó struktúra, dinamikusan mozog, változtatja az alakját, érzékeny a környezet változásaira – ahonnan “táplálkozik”, állandó anyagátvitelek színtere, s elenyészik, ha az anyagátvitel megszakad.
A természettudományos megfogalmazás eképp írja le az élőlényeket is, bár a tüzet mégsem tartják élőnek.
Ezzel szemben a keleti bölcsek személyként tekintenek a tűzre és Agni-nak nevezik az irányító félistenét.
Ő a Legfelsőbb Személy szája, melyen keresztül az Úr elfogadja az áldozati felajánlást.
Szinte mindegyik ősi kultúrában megjelenik a tűz, mint az áldozat színtere.
Végig kíséri az embert élete főbb eseményei során: születés, névadás, házasságkötés, halál.
A tűzáldozat során a tűz az áldozat vivő közege, a parázs fölemészti a föláldozott kellékeket, a láng továbbítja a lelki világ felé a felajánlást.
Ahogy a tűz árasztja a fényt és a hőt, úgy árasztja szét a Legfelsőbb is különféle energiáit a teremtésben.
Az élőlényeket pedig a tűz szikráihoz hasonlítják: a szikrák szerves részei a tűznek, nem létezhetnek attól függetlenül, s bár minőségileg egyek vele, mennyiségileg különböznek tőle.
Anyagi lét és a tűz
Az anyagi létet az erdőtűzhöz hasonlítják. Öngerjesztő, mint a magától lángra lobbanó bambuszerdő.
Az anyagi vágyak végtelenek, nem lehet őket kielégíteni. Még ha egy-egy pillanatra boldogságot is ér el általuk az ember, az anyagi világ kettősségéből adódóan előbb vagy utóbb szenvedés követi azt.
A kéj nem más, mint a ghí (tisztított vaj), melyet anyagi vágyaink tüzére locsolunk; ha tápláljuk a lángot, akkor azt nem lehet eloltani (vagy mondhatnánk: olaj a tűzre).
Az élőlény pedig akár az éjjeli lepke, akit a tűz sugárzó szépsége vonz, de amikor élvezni akarja azt, a lángoló tűz elemészti.
A tüzet minden elem közül a legtisztábbnak tekintik – a füstje ellenére, amely nem szennyezi be.
Tiszta és tisztít, mégpedig úgy, hogy éget. A lelki tudást is ilyen tisztító-tűzhöz hasonlítják, hiszen feléget minden anyagi szennyet.
A megvilágosodás nem más, mint amikor a dolgok láthatóvá válnak, úgy ahogy azok vannak.
A hagyományban a családi tűzhely az otthon melegét, békéjét, oltalmát, s a hétköznapok állandóságát adja, – amit fontos volt őrizni.
Indiában pedig találunk olyan templomot, ahol több mint ötszáz éve őrzik ugyanazt a lángot – mintegy szimbolizálva a lélek és isten ki nem alvó, szeretet táplálta kapcsolatát.
A szerző
