Anyaméh, a hely, ahol jó élni, ahonnan jó indulni.

Az emberi lét két kapuján – a születésen és a halálon – túli valóság felfedezése nélkül megérthetjük-e jelen életünk valóságát?

A gyermek a legfőbb kincsem – így érez minden szülő. Még ma is, amikor a családi értékek mind jobban háttérbe szorulnak a személyes karrierrel szemben.

Ismerjük őt? Tudjuk mit érez a kis jövevény?

Élet, és az anyaméh

Az újszülött tudati fejlődéséről viszonylag sokat tudunk már, kilenc hónapos méhen belüli élete azonban a titokzatosság és az ellenmondások ködébe vész.

A nyugati tudományos élet nem tudja egyértelműen meghatározni, mikor kezdődik a magzat élete, s azt sem tudja pontosan, mit él át a magzat az anyaméhben.

E kérdésről sokan értekeztek már, s leghangosabban talán az anyag elvű tudományos kutatók hangja hallatszik.

A laborkörülmények ellenőrizhető viszonyai között folytatott kísérletek egzaktnak tűnő számai miatt bizalommal fogadják a tudósok megállapításait.

Ők azokat az anyagi feltételeket szeretnék meghatározni, melyek az élet keletkezésében közrejátszottak.

Az anyaméhen belüli fejlődésről is közölték elméleteiket, amik részletesen leírják e fejlődés biológiai történéseit, s melyben az embriót általában tudattalan szövettenyészetnek ábrázolják.

Ez a látszólag tárgyilagos felfogás azonban embertelen célokat szolgál ki: a magzat megsemmisíthetőségének jogosságát támasztja alá. Minden évben több millió abortált magzat meggyilkolását támogatva.

Az élet kezdete?

A másik oldalon a teista nézet áll.

A hívők szerint az élet a fogamzás pillanatában kezdődik, és számukra az élet megmagyarázhatatlan csoda, Isten lehellete. Az átlagember pedig – tudathasadásos módon – a vallásos érzelmekkel rokonszenvez, mégis a tudományos világnézet szerint cselekszik.

A szent életű bölcsek már rég megfogalmazták racionális, mégis lelki töltésű, határozott véleményüket az élet eredetét, melynek egyik lépcsője az anyaméh, és a méhen belüli élet kérdését illetően.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy e szerint nem az anyagi körülmények teremtik az életet, hanem maga az élet, a tudat hoz létre bizonyos anyagi feltételeket.

Vagyis az élet eredendően létezik, mindig és mindenhol ott van.

A keleti bölcselet alapján nagyobb biztonsággal, s merőben új megközelítésben határozható meg a magzat életének kezdete.

Sőt, a Védák a méhen belüli életről alkotott felfogása olyan távlatokat nyit, amire a szülést megelőző időszak pszichológiájában is tekintettel kell lenni.

A születést megelőző pszichológia tudományos körökben is egyre nagyobb elismerésnek örvend, s ez a magzat méhen belüli tudatosságát igazoló adatok sokasodásának köszönhető.

Ezek a tanulmányok kétségbe vonják azt a freudi nézetet, hogy a személyiség csupán a második életév elteltével kezd kifejlődni.

anyaméh, magzat, élet az anyaméhben

Anyaméh, születés, tudatosság

Egyes tradíciók szerint a születés traumája teljességgel elnyomja a lelki tudatosságot.

S ha a szülők lelkileg nem állnak magas szinten, egocentrikus nevelési módszereik e tudatosság megmaradt szikráit is kioltják.

Gyermekeiket arra nevelik, hogy saját magukat tekintsék a világ közepének, mert az egocentrikus szülő saját anyagi énjének kiterjedését látja gyermekében.

Mire taníthat bennünket egy magzat?

Létezik-e olyan pillanat, amikor a még meg nem született gyermek emelkedett szellemi szintet, a tudatosság fejlett fokát tapasztalja?

A magzati lét tudatosságát már az ősi szanszkrit írásművek is ismerték.

Leírásuk szerint az élőlény a születést megelőzően elgondolkodhat az élet értelméről.

Ám ahogy közeledik a külvilágba vezető kapuhoz, hatalmába keríti a karmája, az előző életek cselekedeteinek visszahatása.

Ezt a magasabb tudatosságot azonban állandó jelleggel is vissza lehet szerezni, ha az ember az élete folyamán tudatosan igyekszik kibontakoztatni lelki értelmét. Nem könnyű feladat, különösen a jelen társadalmi körülmények között.

Az egyik ismert beszámoló a magzat létről a Bhágavata-purána-ban található, amely a méhen belüli életet illetően nem fest túlságosan hízelgő képet. Megjegyzéseinek többsége ugyan párhuzamba állítható a modern tudomány tapasztalataival, de három ponton lényegesen különbözik azoktól.

Tudat megjelenése az anyaméhben

Az első a tudat megjelenésével kapcsolatos, ugyanis azt olvashatjuk, hogy a tudatot a spermium hordozza, így teremtve meg a sajátos, karma által meghatározott test kifejlődésének lehetőségét a petesejttel való találkozása után.

Mire készít fel az anyaméh?

A második eltérés a hangsúly különbségben rejlik. Sokkal inkább az események filozófiai jelentőségét és következményeit emelik ki, s nem egyszerű mechanikus esetleírást nyújtanak.

A magzat nyomorult helyzetét oly módon tárgyalják, hogy az ember komolyan elgondolkozzék a születés veszélyei felől.

A születést általában pozitív fényben, mint egy csodálatos eseményt tüntetik fel, pedig a szülés során szinte minden asszony megfogadja, hogy soha többé nem hoz világra gyermeket.

Az említett írásoknak a méhen belüli életről szóló beszámolóját olvasva minden józan ember megállapíthatja, hogy a megszületés legalább olyan fájdalmas (ha nem fájdalmasabb), mint a szülés.

A Bhágavata-purána szerint a magzat szinte elviselhetetlen kínokat él át az anyaméhben, a terhesség utolsó hónapjaiban azonban megváltozik.

Felkészülés az anyaméhben a halálra?

Ez a tudományos állásponttól való harmadik eltérés. A terhesség hetedik hónapját követően, ahogy a magzat fejjel lefelé az anyaméhben az élet kapujához közeledik, filmként peregnek le előtte előző életeinek emlékképei. Emlékeztetve sok-sok születésének és halálának, betegségeinek és öregségeinek minden gyötrelmére. Ilyenkor az embrió tudatában élesen megfogalmazódhat az emberi élet célja, a születések és halálok végtelennek tűnő körének megszakítása és a transzcendenshez fűződő kapcsolat felélesztése.

S mi a jellemző ekkor az ilyen élményken átmenő élőlénynek? Lehet, hogy meglepő a válasz: fohászkodni kezdhet, csakhogy ne kelljen megszületnie.

Relatíve nem is olyan rossz. Sőt, az anyaméhen belüli helyzethez viszonyítva egész kellemes.

A Bhágavata-purána mindezzel arra igyekszik rámutatni, hogy az élőlény előtt egy pillanatra feltárul a lehetőség, hogy más szemszögből vizsgálja világunkat és anyagi létünket. Olyan perspektívából, melynek előterében az élet örök érvényű törvényei állnak.

Hányszor hallottuk már, hogy egyszer mindenkinek eljő az utolsó órája, s távozáskor semmit sem vihetünk magunkkal. Ez a természet törvénye, ami minden emberre egyformán érvényes.

Nem éppen boldogító olyasvalamiért élni, ami előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen véget ér.

Ha az ember értelmét a jóság jellemzi – szemben a szenvedély és a tudatlanság befolyásával, melyek a világunkat sajnálatos módon uralják –, akkor az ember képtelen elviselni a mulandó élet gondolatát.

anyaméh, magzat, terhes

Jóság, tudatlanság, tudatosság?

A jóság ereje által motivált értelem komoly, maradandó értékek felkutatására ösztönzi az embert. A szenvedély vezérelte értelem sokféle kényelmi eszköz megteremtésére sarkall, amelyek többsége kellemetlenséget okoz másoknak, hosszú távon pedig mindenkinek.

A tudatlanság által befolyásolt értelem pedig a mámor, az ostobaság és a tunyaság felé viszi az embert.

A szenvedély és tudatlanság kombinációja akár aktívvá is tehet, de a törekvés iránya helytelen dolgok megszerzésére ösztönöz minket, nem nemesebb eszmények elérésére – mai világunkban ezt tapasztalhatjuk. Az ősi írások szerzői épp e helyzet kialakulását magyarázzák.

Ha a jóság vezérelte tiszta pillanat elérkezik a magzat életében, elviselhetővé teszi a méhen belüli állapotokat, máskülönben a tűrhetetlen körülmények gyakorlatilag öntudatlanná tennék az élőlényt. A megszületés után az érzéki tapasztalatok azonban a testi önazonosítást erősítik meg.

Aki képes felidézni a lelki tudatosság világosságát, az mindenképp szeretné elkerülni az önámítás csapdáját, ami újabb születésekre kényszerítené.

Legtöbbünk ezt az emelkedett tudatállapotot nem tudta megőrizni, s a születés traumája folytán mindent elfeledtünk, még azt is, amit az anyaméhben átéltünk.

S néha olyannyira elrugaszkodunk a valóságtól, hogy a magzat élő, tudatos mivoltát is tagadjuk.