Hogyan őrizhetjük meg a saját életerő energiánkat?
A lakosság mintegy 10-15 százaléka gyors, felületes mellkasi légzéssel veszi a levegőt, ami a vérben káros kémiai változásokat idéz elő és ezáltal krónikus fáradtságot okoz. A hiperventiláció gyakran a stressz tünete.
Tudjuk, hogy a testi-lelki bajok akkor kezdödnek, amikor a testünk életereje a normális szint alá esik.
Többek között az életenergia, az életerő feladata az is, hogy a testhömérsékletet 37 fokon tartsa, mert ha hőnk ennél magasabb vagy alacsonyabb, akkor megbetegszünk.
Az ember csodálatos szerkezet,a legkisebb részében is tökéletes teremtmény,amelyben az Isteni intelligencia egyesűl egy olyan testtel,amelyet szobrászok utánoztak,de sohasem voltak képesek tökéletesen megőrökíteni.Apolló márványszobra világhírű mestermunka,mégsem tökéletessebb annak az ezernyi fiatalnak a testénél,akikkel nap mint nap találkozunk. Apolló élettelen márványszobrát mégis úgy vígyázzák,mint egy felbe-csülhetetlen értékű ékszert,míg az élő ember a saját testére,erre a csodálatos,kifinomúlt,kényes és érzékeny szerkezetre kevesebb időt fordít,mint a kutyájára vagy macskájára.
A hosszú, boldog, egészséges élet titka – és az életerő
Minden egészséges felfogású ember hosszú, boldog, egészséges és hasznos életet szeretne.
A hosszú életre és a kíváló egészségre való törekvésnek már régen-régen bele kellett volna vésődnie tudatunkba, már régen az intelligencia részének kellene lennie.
A XX. század elején élt Bernarr Macfadden, a testkultúra mozgalom atyja és alapítója. A Testkultúra Magazin címlapján ott volt ez a pár szó:
A betegség bűn, ne légy bűnöző!
Éljünk hát egészségesen!
Az emberi élet célja
Az ember végső célja, hogy kifejezze önmagát.
Kifejezze olyan teljesen, amennyire csak szándékainak megfelelően lehetséges.
Keresheti ezt akár a Teremtőhőz, akár a természethez fűződő harmóniában és egyesülésben, de a cél akkor jó, ha az egyéniségének leginkább megfelelő hosszú- és rövidtávú törekvések, a magvető igyekvő fáradtsága és az arató öröme kiegyensúlyozódnak benne.
Ki tudja, hogy hány fejfájást, gyomor- és bélfekélyt, szív trombózist,
De sem a rövid lejáratú, sem a távoli célok még nem végcéljai az embernek. Nem ezek teremtik meg az alapot, amelyre minden tevékenységünk szilárdan ráépülhet.
Mindnyájunknak ösztönösen éreznünk kell, hogy létezik egy végcél, amely összehangolja és egységbe tömöríti valamennyi törekvésünket.
Nem az a cél, hogy elkerüljük a stresszt. A stressz része az életnek. Együtt jár minden cselekvésünkkel. A stesszről éppúgy nem lehet lemondani, mint ahogy az evésről, mozgásról, szeretetről sem lehet.
De ahhoz, hogy az ember teljesen kifejezhesse önmagát, először is meg kell állapítania „stressz-tűrő képességének” felső határát, majd az adaptációs energiáit teljes mértékben arra fordítania, ami legjobban megfelel testi-lelki adottságainak.
Senki se térjen ki olyan harc elől, amit érdemes megvívnia. De csak olyan célt tűzzőn ki maga elé, amit elérhet, különben ingoványba téved.
Végülis csak akkor érdemes ellenállnia, ha az sikert ígér. A hiábavaló rezisztenciákat mindig kerüljük el.
Mindnyájunknak a magunk életét kell kézbe venni!
Egyetlen önérzetes ember sem akarja birka módra követni a másikat a bölcsőtől a koporsóig. Különbözőek vagyunk. Csak abban az egyben vagyunk egyformák, hogy mindnyájan engedelmeskedni tartozunk azoknak a fundamentális biológiai törvényeknek, melyek életünket kormányozzák.
Az öröklött életenergia szinten tartása
A további kutatás egyik fontos területe az adaptációs energia tudományos analízise.
Jelenleg annyit tudunk, hogy az alkalmazkodóképesség vagy adaptációs energia véges mennyiségű életerő, amelyet a születéskor kapunk.
Olyan öröklött tőke, amelyből egész életünkön keresztül mindig csak elveszünk, de gyarapítani nem tudjuk!
Ha majd többet tudunk a szervezet adaptációs energiáiról, valószinűleg az élet tartalmát is jelentősen megtudjuk hosszabbítani, s az öregkor egészségi viszonyainkat is megjavíthatjuk. Az öregedéses betegségek egyre sürgetőbb problémát jelentenek, hiszen az orvostudomány áldásaként erősen megnövekedett az idősebbek száma.
Nem lehetetlen, hogy az adaptációs energia bizonyos mértékig regenerálható, talán még át is vihető egyik emberből a másikba.
Ha a mennyisége tényleg változatlan, jobban meg kell ismerni megőrzésének módjait. Ha viszont átvihető, akkor ki kell dolgozni a módszert, amellyel az életenergia hordozója. Például a fiatal állatok szöveteiből kivonható és az öreg testbe juttatható. Az adaptációs hormonok termelése testünk építményéhez tartozik: mi is így örököltük szüleinktől és így adjuk át gyermekeinknek, akik majd saját ivadékaikra származtatják a soron következő nemzedékek végtelen láncolatában.
Az ilyen kutatás nem korlátozódik tehát egyik vagy másik betegség legyőzésére. Minden betegséggel összefügg, és minden emberi tevékenységhez köze van, mert tárgya maga az ÉLET.
A szerző
